Első, második nap...

Mivel díváli alkalmából indiai barátunk meghívott bennünket a családjához, orosz barátnőmmel hétfőn este 7 körül a már ismerős Tadzs Expresszre szálltunk, és kicsivel este 10 után meg is érkeztünk Delhibe, a Nizámuddin vonatállomásra. Ott már indiai barátunk várt minket, majd elmentünk vacsorázni, majd az A.I.I.M.S. korház kollégiumában aludtunk. Miközben a szobához sétáltunk, kosárlabdázó fiúkat láttunk, mire elfogott a vágy, hogy felmenjek a pályára, és megpróbáljak kosarat dobni. Másnap mivel csak délután indult a vonat barátunk családjához Barélibe, délelőtt metróval elmentünk megnézni a Csattarpur nevű templomegyüttest. Mint minden szent helyen, itt is beadtuk a cipőnket megőrzésre, és mezítláb jártuk be az egyik templomot. Az egyik oltárnál még egy szent védő fonalat is kötöttek a csuklónkra, ami védelmül szolgál a rossz dolgokkal szemben. Miután minden részt körbejártunk, amit csak lehetett, cipőnket visszavéve átmentünk az út túloldalán lévő templomokhoz, de ezekbe nem lehetett bemenni, csak kívülről láthattuk őket. A templomjárástól megérkezve jegyet váltottunk a Delhi Hart nevű szuvenír piacra, és itt én panír(sajt) paráthát ettem paradicsom levessel. Az ebéd befejeztével visszamentünk a kollégiumba a cuccainkért, majd kimentünk az állomásra. A vonatra felszállva, hiába volt foglalt jegyünk, azzal kellett szembesülnünk, hogy 3 üres hely helyett minimum hatan ülnek a helyünkön, persze egytől-egyig férfiak. Indiai barátunk azonnal felállította őket, minket és a cuccokat pedig bepaszírozott az így felszbadult helyre. Miután sikerült elhelyezkednünk, következett az öt óra rémálom, amit még az ellenségemnek sem kívánok. Én azt hittem, ha otthon a buszokon egymás hegyén állnak az emberek, az már tömeg. Tévedtem, ugyanis Magyarországon még a legtömöttebb busz is üresnek tűnik az indiai vonatokhoz képest. Az emberek itt tényleg szó szerint egymást tapossák, és minden megállónál még 10 ember akar felszállni, és fel is száll. Ami számunkra felfoghatatlan rejtély, hogy a különböző ropogtatni valókat, innivalókat,levest és teát hordó emberek mégis képesek közlekedni az egész vonat területén. Szintén érthetetlen, hogy mindenki megpróbálja bestócolni a csomagját a polcra. Az nem érdekli, hogy ott már nincs hely, és a csomagja két perc múlva rá fog esni valakire, ő akkor is felteszi oda, és persze, ahogy a nagy könyvben meg van írva, két perc múlva a csomag már nincs a helyén. Egy kislányt, hogy ne a földön aludjon, megpróbáltak a két űlés közötti részen, a csomagjaink közé betámasztani, de mikor a fáradságtól a földre esett, egy nő rázta fel, majd újra felállították és neki döntötték a csomagoknak . Ez így ment még kétszer, majd a harmadik alkalommal ahogy a kislány elengedve magát lecsúszott a padlóra, a feje a lábamra esett, de szerencséjére senki nem keltette fel, és így azt hiszem a sötétben kicsit tudott aludni. Utazás közben hol megkönnyeztem siralmas helyzetünket, hol pedig magyar repp számokat hallgatva nevettem, mivel a reppek témái tökéletesen egybevágtak a helyzetemmel. Úgy éreztem, már soha nem lesz vége az utazásnak, de szerencsére nem sokkal este 10 után már megérkeztünk a végállomásra, Barélibe, és visszagondolva a vonatútra, már csak nevetek rajta, de azért nem szeretném mégegyszer átélni. Megérkezve az állomásra, barátunk nővére és édesapja fogadott minket, és elkísértek minket az autóhoz. Indiai barátunk öt éve először járt otthon a szülővárosában, de azért ő vezetett a házig, édesapja és nővére útmutatásával. Az utcákon járva megdöbbenve láttuk, hogy indiai barátunk helyleírása tökéletesen stimmelt, hiszen egy lélek sem volt az utcán és a város utcái patyolat tiszták! Befordulva a zöld övezetbe égősorokkal kivilágított házakat pillantottunk meg, majd a kis utcákon kanyarogva megérkeztünk a házhoz. Meglátva a díváli idejére felragasztott, házba vezető kis lábnyomokat, amik a hűtőhöz vezettek, kérdeztük, hol van Laksmí, mire barátunk nővére megfordult, és azt mondta „Hát itt.” Ebből kiderült, hogy nevét az istennőről kapta. Pár perc múlva pedig a többi családtaggal is megismerkedtünk, és a nappaliban foglaltunk helyet a vacsora elkészültéig. Közben megcsodálhattuk indiai orvos barátunk festményeit és szintén orvosnak készülő húga művészi alkotásait. Barátunknak három húga és két öccse van, akik legidősebb húgot kivéve nem túl beszédesek. Vacsorára hagymás tojás rántottát kaptunk lágy csapatival és csirke ízt utánzó levessel, ami kicsit kocsonyás állagú volt ugyan, de ízlett mindkettőnknek. Miután megvacsoráztunk, megmutatták a szobánkat és következett a másnap estére felveendő szárik kiválasztása. A család nő tagjaival bevonultunk a szobába, és együtt válogattuk a szárikat, a csólikat(szári alá való rövid blúz) és szoknyákat. Végül barátnőm egy sötét rózsaszín, jómagam pedig egy sötét bordó mellett döntöttem. A sikeres szári választás után a család magunkra hagyott minket, mi pedig külön-külön elmentünk a fürdőszobába mosakodni.

Harmadik nap, Díváli...

Másnap reggeli tojás rántotta és csapati után bekéredzkedtünk a meleg vizes fürdőszobába hajat mosni, utána pedig barátunkkal és húgával, kocsival bementünk a városba vásárolni. Mivel a fehér nők nem túl gyakoriak arrafelé, a benzinkútnál való tankolás közben barátomat arról faggatták, hogy kik vagyunk, honnan jövünk. Elsőként az autót leparkolva utunkat a bazársorok felé vettük. A különböző bazárok közötti szűk helyen olyan sűrűn jöttek a motorosok, hogy nem győztük magunkat összehúzni, miközben a karkötők között válogattunk. Egyébként szerintem ki kellene tiltani az összes járművet a vásárló utcákból, de hát ez India, ahol mindenhol mindenféle járművel lehet közlekedni, legalábbis ők így gondolják. Vásárlás közben indiai barátnőnk alkudozott, mire be kellett látnom, nem tudok alkudni. Ő anélkül le tud alkudni az árból bármennyit, hogy azt mondaná, akkor máshoz megy megvenni. Ebből is látszik, hogy még gyakorolnom kell. Miután a megvettük a karkötőket, következő állomás a tüzijátékpiac volt, ahova ahol barátunk tömérdek mennyiségű rakétákon és más pirotechnikai játékokon alkudozott az árusokkal. Végül fél óra múlva után két nagy tömött szatyorral egy riksára négyen felülve az édességbolt felé vettük az irányt, és ott az én kívánságomra többek között barfit és guláb dzsamúnt vásároltunk. Számunkra megdöbbentő volt, hogy ez a város még nappal is maximum annyira zsúfolt, mint egy kisebb európai város, és még tiszta is. Ezt a várost látva arról álmodozunk, hogy bárcsak át lehetne költöztetni a szanszthánt Barélibe, mert ott sokkal jobb lenne a helyzet, mint Agrában. Már csak a hennázás volt hátra, majd a körút végeztével visszaindultunk a házhoz. Visszafele összefutottunk indiai barátaink barátaival, akik este át is jöttek benézni a családhoz. Hazafelé megálltunk a katonai épületek területén, ahol a csendes és legfőképpen tiszta utcákat látva nem is akartuk elhinni, hogy ez is India. Végig sétáltunk a harsogó zöld füvön, gyönyörködtünk a pálmafasorokban és hosszú üres utcák látványában. Elhatároztuk, ha elegünk van Agra koszos és rendkívül zajos utcáiból, akkor ellátogatunk Barélibe.

A házba visszaérve lepakoltunk, majd kis idő elteltével megvacsoráztunk és következett az esti készülődés a Díválira. Barátunk húga vacsorát készített nekünk, ami hosszú szemű rizs, karfiol, dál és csapati volt. Noha ezeket esszük a kollégiumba is, csapati és csapati között, dál és dál között igencsak nagy a különbség, és azt éreztem, hogy ilyen finomat már rég nem ettem. Annyira ízlett a vacsora, hogy a végén már a lágy csapatit ettem a finom, hosszúszemű rizzsel, mire barátom rábeszélt, hogy egyek hozzá karfiolt is. Vacsora után megkezdődött a készülődés, és megtudtam, mire valók a vízbe áztatott kicsi égetett agyagtálkák. A második húg gondosan felépítette az oltárt kezdve egy papírfüzér és egy Ganésát, Laksmít és Szaraszvatít ábrázoló kép falra ragasztásával. Majd egy alacsony asztalszerűséget csomagolópapírral borított be és erre kerültek az istent és istennőket ábrázoló képek és nagy illetve kis szobrok. Az étkező közepére egy szép nagy szőnyeg került, az oltár elé pedig a már említett kis agyag edényekből az óm szent szótag lett kirakva, majd orosz barátnőm is segített vattakanócokat sodorni a leendő mécsesekhez. A készülődés közepette a vendégek is benéztek egy pár perc erejéig, minek köszönhetően találkoztam egy magyar nővel, akivel néhány szót váltva kiderült, hogy mintha már láttuk volna egymást, sőt az is lehet, hogy otthon beszéltünk is csak nem emlékszünk rá. Miután minden vendég elment, barátnőnk segített felvenni a szárit, és a kis edényeket olajjal feltöltöttük, majd egyesével meggyújtottuk őket, és amikor orosz barátnőm véletlenül túl közel hajolt, a haja egy pillanatra lángra kapott, de szerencsére egy pár hajszála lett csak rövidebb, és nagyobb baj nem történt. Végső simítások befejztével következett a szertartás; az apa és a többiek mantrákat mormoltak és ártíkat énekeltek, miközben az anya megáldotta az istenszobrokat, ezáltal az isteneket, és megetette őket puffasztott rizzsel és cukordarabokkal. Majd a füstölővel az óramutató járása szerint körözve megáldotta az isteneket, majd egyesével megáldott minket is, és mi is púdzsáztunk az isteneknek. Miután befejeztük a szertartást, összeszedtük a mécseseket, és a lányok kirakták őket a ház körül és a házban is, és még a mi szobánkba is jutott kettő.

Az egész ünneplésnek két oka van, az egyik, hogy Ráma és Szítá Ajódhjába való hazatérésére emlékeznek. A nép, hogy a pár hazataláljon városszerte mécseseket gyújtott, és így mutatták meg királyuknak és feleségének a hazavezető utat. Ezért is hívják más néven ezt az ünnepet Dípávalínak is, mivel dípa hindiül mécsest jelent. A kis piros lábnyomok a padlón pedig Laksmínak segítenek, hogy a gazdagság és jólét istennője megtalálva a bejárást a házba, elhozza azt az ottlakóknak.

Ami viszont új hagyomány, és igencsak zajossá teszi az éjszakákat, az a petárdázás és tüzijátékozás. A szertartás után következett kisebb tagjainak kedvence, a csillagszórók és különböző tüzet okádó csomagok meggyújtása a tetőn. Én csak távolról szemléltem az eseményeket, de a többiek bátran gyújtogatták a pörgő, tűzköpő játékszereket. A kedvencem a szvasztika, ami ha meg lett gyújtva, pörögve váratlanul kétszer-háromszor szikrákat lövellve ki magából egy összefüggő tűzkört rajzolt ki. Miközben élveztük a tüzijátékozást feljöttek a szomszéd nénik és miután üdvözöltük egymást, édességekkel kínáltak minket. Kimondhatatlanul örültem, hogy részt vehetek egy indiai ünnepen és igazi családi hangulatban tölthetem. Végezetül barátunk és húga, Laksmí elvittek minket a közeli templomba, és útközben a lánnyal arról beszélgettem, hogy míg a katolikus vallás szigorúan szabályozott vallás, addig a hinduizmusban az istenek tiszteletét mindenki a saját szive joga szerint gyakorolja. Ha például ő úgy dönt, hogy nem púdzsázik az isteneknek, a családja nem kényszerítheti, hogy megtegye. A templomlátogatás után pedig a házba visszatérve mindannyian aludni mentünk, mert másnap hajnalban kellett kelnünk.

Utolsó nap...

Reggel előbb felkeltem, mint orosz barátnőm, így volt szerencsém megtekinteni, hogyan is készíti Laksmí azt az ínycsiklandóan finom tojásrántottát. Ami a legfurcsább, hogy a tojásokat ugyan egyben veri fel, de az adagokat viszont külön-külön önti a serpenyőbe és süti meg. Elfogyasztva az ízletes reggelit sajnos máris indulnunk kellett, így ölelésekkel és felejthetetlen élményekkel gazdagodva búcsút intettünk a családnak, és barátunk édesapja kivitt minket az állomásra. Szerencsére vissza Delhibe az AC CHAIR nevű osztályon utaztunk ahol a nagy, dönthető ülésekben a lehető legkényelmesebben utaztunk szintén 4-5 órán át. Megérkezve Delhibe, letettük a csomagjainkat a kollégiumban, majd egy-két dolog vásárlása után elmentünk ebédelni. Ezután barátunk visszament dolgozni a kórházba, mi pedig orosz barátnőmmel metróra szálltunk, hogy megnézzük a második mogul uralkodó, Humájún sírját. A bejáratnál indiai diákigazolványainkat elfogadták, így a nevetségesen olcsó indiai belépő árát kellett csak megfizetnünk. A sír területére két kapun át keresztül lehet bejutni, és a sír körüli gyönyörű és hatalmas zöld parkban kisebb sírok is találhatók, mint például az uralkodó felesége, Hadzsi Bégum, és kedvenc borbéjának sírjai, valamint a lodi dinasztia egyik tagjának,  Isza Khánnak a sírja. Keresztül sétálva a külső kerten, ahol a kisebb sírok vannak, a belső díszes kapuhoz értünk, aminek a belsejében egy kiállítás volt a mogul építészetről. Átlépve a kaput fantasztikus látvány tárult elénk a hatalmas zöld kert a sírkomplexum előtt zubogó szökőkút és a gyönyörű már jól ismert vörös homokkő és fehérmárvány ötvözte óriási mauzóleumban. Az emelvényre négy oldalt meredek magas lépcsők vezetnek fel, amelyeken felmászva és felérve a teraszra csodálatos kilátás nyílik a szépen rendben tartott, csatornákkal keresztezett, kisebb épületekkel  szegélyezett, üdén züldellő parkra. Sem a leírásom, sem a kertről készült képek nem tudják visszaadni azt a fantasztikus élményt, amit a síregyüttes látványa nyújt, ezt mindenkinek látnia kell a saját szemével. Az egyszerű díszítés, a nagy terasz, a hatalmas kert, a kenotáfium körüli tágas belső tér miatt, és hogy nincs olyan nagy tömeg,  az embert itt sétálva a szabadság és nyugalom érzése fogja el, ami meg kell mondjam, nekem így a kollégiumba bezárva már nagyon hiányzott. Öt percre leültünk a fák alatt, és csak élveztem a kertből áradó békét és csendet. Mivel időnk fogytán volt, ez után az öt perc után sajnos már mennünk is kellett vissza a kollégiumba, mert orosz barátnőm aggódott, hogy nem érünk vissza időben, és bár vonakodva, de beismerem, hogy joggal sürgetett.

Visszaérve a kollégiumba még gyorsan ittunk egy csájt, majd felkapva a cuccainkat elbúcsúztunk orvos barátunktól és riksával az állomásra mentünk. Visszafelé szintén AC Chair-re volt jegyünk, és noha a pontos helyünket nem találtuk meg, maradhattunk az osztályon, mert néhányrendőrt és egy-két utast kivéve a kocsi szinte üres volt. Útközben két férfi felszállt, és étellel  kínáltak benünket amit természetesen nem fogadtunk el, mivel Indiában az ember életébe kerülhet, ha nem fogadja meg a jól ismert „idegenektől ne fogadj el semmit” tanácsot. Én alvást színleltem, de orosz barátnőm olvasni kezdett és az egyik férfi elkezdte zaklatni őt. Észrevéve barátnőm hangján, hogy igen kelletlenül válaszol az intimszféráját semmibe vevő kérdésekre, én és a rendőr a védelmére keltünk, és leállítottuk a kellemetlenkedő férfit, aki megsértődve nem kis örömünkre még a kocsit is elhagyta. Az incidens után barátnőmmel a vonatút végéig beszélgettünk, majd megérkeve az állomásra riksát fogtunk, és visszajöttünk a kollégiumba. Ennyit erről. 

Az októberi események bejegyzései azért csak most kerülnek fel, mert csak mostanra jött meg az ihlet a róluk való íráshoz. Még mielőtt orosz barátnőmmel Delhibe mentünk volna, a magyar lányokkal az agrai vörös erődöt is megnéztük. A kasszánál fejenként két jegyet kaptunk, mint utóbb kiderült, csak a külföldieknek a kövön való járásért is díjat számolnak fel (kivéve pénteken), és mivel levitálni nem tudunk, kénytelenek voltunk a „járólap díjat” is kifizetni. Miközben az erődben sétáltunk, megcsodáltuk a pietra dura berakással díszített fehérmárvány csarnokokat, és keresztül sétáltunk a vörös homokkőből épített falakon, és termeken. Kiérve az erődből, elindultunk riksát fogni, és út közben mindenféle csecsebecsékkel megrakott bódékra akadtunk, ahol a vásárolni kívánt árucikk árát sikerült lealkudnunk az ötödére. Először az eladó mondta az eredeti árat, mire mondtuk, hogy az nagyon drága, megyünk máshova. Válaszként már kicsit kevesebb árat mondott, de még mindig nem felelt meg. Mi kitartóan hajtogattuk a saját árajánlatunkat, és kitartásunk jutalmaként meg is kaptuk, amit akartunk, természetesen az általunk kínált áron. Természetesen a riksással is ugyanezt tettük, és bebizonyosodott, hogy a határozottság és ragaszkodás eléri a célját. Ennyit mára.

 ...És ez nem vicc, tényleg bezárva érezzük magunkat, és a kaja is pocsék. Szerencsére a másodikon könnyebb változtatni, mivel a az utcai árusoktól finom gyümölcsöket, a szupermarketben pedig fagyasztott húsárut, majonézt, sajtot, joghurtot és egyebet lehet venni. Az utcai sütödék és kifőzdék helyi specialitásaival még nem próbálkoztunk, de majd egy szép napon az is elkövetkezik, már ha egyáltalán kimehetünk a városba, ami pedig az elsődleges és állandó problémaforrás. A helyzet a következő: kimehetünk szerdán fél 5-től fél 8-ig, szombaton és vasárnap pedig 2-től 6-ig, a maradék időben engedélyt kell kérni, a városon belüli mászkálásra, vásárlásra is. Az még érthető, hogy a város elhagyását illetően nyomtatványt kell kitölteni, hogy megkapjuk az írásos engedélyt az utazásra, de az már kevésbé elfogadható számunkra, hogy szerda, szombat, vasárnap kivételével minden nap szintén írásban kell engedélyt kérnünk, hogy kimehessünk a kapun túl. Ami pedig az utolsó csepp a pohárban, hogy most már,mióta új felelősünk van, két napja bevezették, hogy minden este 7-kor le kell jelentkezni az étkezőben. Ha a fiukat is így őriznék, azzal még kibékülnék, de csak miránk lányokra vigyáznak úgy, sőt jobban, mint a hímes tojásokra, ők pedig, akkor és oda mennek, ahova csak akarnak, kivéve a városon kívülre, mert ahhoz nekik is kell nyomtatványt kitölteni. Egyenlőre annyit tehetünk, hogy megnyugszunk, igyekszünk minden kiskaput kihasználni, és reménykedünk, hogy egy-két hónap alatt összefogással és közös erővel tudunk enyhíteni a már-már értelmetlenül szigorú szabályokon. Ennyit mára. 

 Kedden végre megérkezett a magyar delegáció maradék két tagja is. A fogadtatás nem volt épp a legjobb, mivel elment az áram és víz sem volt, de legalább a saját nyelvünkön beszélhettünk egymással. Nagyon örültem, hogy végre van kivel beszélni magyarul, viszont az agyam teljesen kikészült, a hindi,angol és magyar közötti hirtelen váltásoktól, ami miatt a magyar lányokkal angolul, a többiekkel pedig magyarul akartam beszélni.

Miután a lányok berendezkedtek a nem éppen tiszta szomszéd szobában, és sikerült valamennyire kipihenni magukat, felvetették, hogy menjünk el megnézni szombaton a Tadzs Mahalt, és így is tettünk.

Ebéd után kimentünk a kapuhoz, riksát fogtunk, majd gyalog bementünk a fehér márvány könnycsepp bejáratához. Persze séta közben ismét el kellett küldeni az önkéntes idegenvezetőket és a riksásokat, akik el akartak vinni minket azon a pár méteren. A jegypénztárnál hiába mutattam az indiai diákigazolványomat, a pénztáros a külföldi árat mondta. Sebaj, kifizettük, és még ingyen cipővédőt is kaptunk, mivel a Indiában a szent épületek környékén nem lehet cipőben mászkálni. Mikor beálltunk a sorba, igen kellemes csalódás ért minket, mert nem kellett az indiai nők sorába beállnunk, a külföldi nők sora pedig üres volt. Itt következett a mágneskapu, a motozás, és a cuccunkat pedig olyan gondosan kutatták át, mintha csak a reptéren lettünk volna. A rendőrnő könyörtelenül kidobatott velünk, minden rágót, öngyújtót, édességet, csak a vizet tarthattuk meg.

Átesve az ellenőrzésen hármasban indultunk el a park felé. Felváltva fényképezkedtünk a Tadzs Mahal előtt magasodó drágakövekből kirakott növényi motívumokkal és kalligráfiával díszitett ejvános kapu előtt. Miközben pózoltunk, indiaiak serege sétált bele a fényképekbe, és hivatásos fotósok kérdezgettek, hogy nem akarunk-e fényképet csináltatni. Már azt a kis részt is hatalmas élmény volt látni, ami kilátszott a mauzóleumból a hatalmas bejárati kapun keresztül, de amikor átlépve a kapun az egész komplexum teljes valójában a szemem elé tárult, az szavakkal leírhatatlan. Némiképp rontott az összképen, hogy a paradicsomi kert telis-tele van indiai és külöldi turistákkal, és egy-egy fényképért 10 percet kell várni, hogy jó legyen a hely és senki ne sétáljon bele. Ahogy egyre közelebb sétáltunk a központi vízfolyás mellett, elfogott az izgalom, hogy tényleg itt vagyok és ez valóságos, megérinthetem és láthatom. Teljesen közelérve pedig alaposan szemügyre vehettem az utolsó négyzetmiliméterig gondosan és leírhatatlanul gyönyörűen kifaragott két mecsetet és a köztük a Jamuná partján álló márvány könycseppet. A mecsetek megszólalásig hasonlítanak, a sírépítmény minaretei pedig tényleg egy egész kicsit kifele dőlnek, ami megakadályozza, hogy egy esetleges földrengés esetén a minaretek a kupolára omoljanak. Hihetetlen, hogy az építettők mi mindenre ügyeltek századokkal ezelőtt, de hát mégiscsak az örökkévalóságig kell állnia az épületnek. Mielőtt belülről is megnéztük a mauzóleumot, leültünk egy padra és teljes nyugalomban szemléltük a túlparoto és a folyót, ami most egészen megfogyatkozott az aszály miatt. Az ejtőzés után beálltunk a sorba, majd bejutva egészen gyorsan bejutva a Tadzs Mahal belsejébe, alig láttunk valamit és még az őrök mondták is, hogy ne ácsorogjunk, hanem menjünk, hogy az utánunk jövők is lássák Mumtaz Mahal és Sáhdzsahán szarkofágjait. Miután kikeveredtünk a folyosókon keresztül, még nézelődtünk egy keveset, csináltunk egy-pár fényképet, majd búcsút intettem a Tadzs Mahalnak és kisétáltunk az óriási kapun, majd teljesen kimentünk a komplexumból. Még mielőtt riksát fogtunk betértünk egy kisebb szuvenír boltba, ahol egy nagyon kedves fiú volt az eladó. Kellemesen elbeszélgettünk, megjegyezte, milyen jól tudok hindiül, és mert ilyen jól beszéltem, meg mert nem akart átverni, annak ellenére, hogy külföldiek vagyunk, még kedvezményt is adott nekünk. Ezután riksát fogtunk és még hazamenet a Szandzsaj Place-en vettünk kábelt az egyik lánynak az internethez. Ennyit mára.

 Az ünnep hátteréhez egy kis irodalmi ismeret szükséges. Nos az egyik leghíresebb eposz, a Rámájana gonosz démonának megölését ünneplik ezen a napon. A 10 fejű démon elrabolja Ráma feleségét, Szítát, majd Ráma, Hanumán, a majom isten segítségével megöli Rávanát, és visszaszerzi kedvesét. Erre emlékezve az emberek felépítik Rávana, fia; Meghanáhd és testvére;Kumbhakarna mását, majd  a Rámlilá ünnep 10. napjának estéjén elégetik őket. Ezen fesztivál alkalmából szerencsére csak napközben hallottuk a hangos dudálást, és éneklést, este már nyugodtan és csöndben tudtunk aludni. 

 Délután az engem korábban Magyarországon és most itt is tanító tanáromnál tettem látogatást, hogy találkozhassak a feleségével. Nagyon jó volt mindkettőnknek látni egymást, és szintén nagy örömmel töltött el, hogy szinte mindent megértettem és el tudtam mondani hindíül. Egy agrai tanárnő is ott volt, aki azt mondta, hogy írni és olvasni a legfontosabb először, mire beszédtanárom rákontrázott, hogy érteni és beszélni az elsődleges dolog. Miután végeztünk, tanárom visszavitt a kollégiumba. Miközben a feleségével arra vártunk, hogy beszállhassunk, indiai gyerekek jöttek oda hozzám, hogy megcsodálják a "fehér lányt". A tanár úr felesége mondta nekik, hogy csak nyugodtan kérdezzenek, mert meg fogom érteni, mire megkérdezték melyik országból jövök, és vigyorogva egymás fülébe sugdolóztak. Ennyit erről.

 Mintha másként kelt volna fel reggel a nap a szülinapomon. Ezen a reggelen a szanszthán udvarán, miközben tai chit gyakoroltam, egy gyönyörű barna, zöld, fehér madarat láttam, de fényképezőgép híján, sajnos nincs képem róla. Már előző éjjel is ki messengeren, ki telefonon, ki facebookon boldog szülinapot kívánt, de ezen a napon rengeteg ember köszöntött fel. Fantasztikus érzés, mikor minden második lány odajön hozzád, és boldog szülinapot kíván, és hogy Isten éltessen sokáig. Este pedig felejthetetlen partiban volt részünk. Volt tortám gyertyával, amit elosztottam, majd kezdődött a parti az általam összeállított zenékkel. Hatalmas örömmel töltött el, hogy a barátaim az általam választott számokra táncolnak, néha ugyan nem mindenki volt elégedett, és azt kérték cseréljek, de azt hiszem egész jól sikerült eltalálni a zenei ízlésüket. Többen kértek, hogy táncoljak velük, de én maradtam a dj szerepében és a pult mögött állva élveztem a bulit. A számomra felejthetetlen partinak az áramszünet és a füstölgő hangszóró vetett véget. Ennyit erről.

 Kis híján le kellett tennünk a Delhibe való kirándulásról. Hiába töltöttük ki az engedélykérő nyomtatványt, az őröknek szóló részt nem vágtuk le, így nem volt mit felmutatnunk. Orosz barátnőm káromkodni kezdett én pedig kétségbeesetten segítséget kerestem. Próbáltam felhívni a kollégium főnökét, de a nyomtatványhoz nem fértünk hozzá, mert be volt zárva az irodába. Egyébként az itt dolgozók rendszerint szerelni, javítani ebédszünetben jönnek, és mire vége a sulinak, az iroda zárva van, tehát panaszt tenni, bármit elintézni is csak jó esetben ebédszünetben lehet.

Visszatérve az engedélyre, a kollégium főnöke az én telefonomra nem válaszolt, de szerencsére orosz barátnőm odaadta a telefonját, hogy azon beszélhessek vele . Mikor végre válaszolt a hívásra, az őr füléhez nyomtam a telefont, majd ott a kapunál írtam egy rögtönzött engedélykérő lapot. Miután beírtuk magunkat a nagy piros könyvbe, kezdőthetett a nagy kaland.

Riksával az agrai Rádzsá kí Mandí állomásra mentünk ahol jegyet vettünk és megvártuk a vonatot. Várakozás közben vettünk kekszet útravalónak, amit a majom észerevétlenül ki is lopott a kezemből. Felszállva a Taj Expresszre helyet kerestünk magunknak, majd amikor jött a kalaúz, kifizettük a helyfoglalás árát is. Három órás vonatút után érkeztünk meg a Delhibeli Nizámuddin állomásra.

Másnap délelőtt elhatároztuk, hogy megnézzük a Lótusz templomot. Riksával elmentünk a metróállomásra, majd mielőtt jegyet vettünk volna, felhívtam indiai ismerősömet, mivel előzetesen beszéltünk róla, hogy találkozhatnánk, ha Delhiben járunk. A hívás után a templom helyett az A.I.I.M.S. állomásra vettünk jegyet, hogy az állomás kapujánál találkozzunk indiai orvos ismerősömmel. A metró Delhiben egy teljesen más világ, mint a kinti közlekedés. A jegy egy kék műanyag korong, belépés előtt külön sorba elosztva ellenőrzik a nőket és a férfiakat, mintha csak a reptéren lennénk. Leérve a metróhoz pedig olyan tisztaság és modernség látványa tárul elénk, hogy az az érzésünk támadt, nem is Indiában vagyunk. Az illúzió nem tartott sokáig, kiérve a metró területéről újfent kéregető gyerekekkel találtuk szemben magunkat. Várakozva ismerősömre, egyszer csak orosz barátnőm felismerte indiai tanárát, akinek legjobb tudomása szerint Oroszországban kéne lennie. A tanárúr is felismerte őt és beszélgetni kezdtek. Időközben orosz barátnőm bemutatott neki minket is, majd az én ismerősöm is megérkezett, sztetoszkóppal a nyakában. Gyorsan bemutatkoztunk, majd átvezetett minket a kórházon, az orvosok kollégiumába, ahol ő lakik a testvérével. Belépve a szobájukba találkoztunk a hugával és miután letettük a cuccunkat elmentünk ebédelni. Útközben egyfolytában mondta, hogy ne aggódjak, itt ő most az idegenvezetőnk, a fényképészünk és az orvosunk egy személyben. Egy kínai étteremben ettünk, jómagam csirkelevest rendeltem. Hála a jó égnek újdonsült indiai barátunk is szereti a csirkét és ismeri a jó éttermeket.

Ebéd után riksával mentünk megnézni a Lótusz templomot. Az épület nevét alakjáról kapta, és arról híres, hogy belül nincs semmilyen kép és az egész fehér márványból van. A koncepció ugyanis az, hogy ide bármilyen vallású ember jöhet és imádkozhat a saját istenéhez a saját maga módján. Mielőtt bejutottunk a templomhoz, mint minden szent helyen, itt is le kellett venni a cipőnket. A templomhoz közelebb érve kék borítású medencéket láttunk, amikben legszívesebben meg is mártóztunk volna, de nem tettük. A templom belsejében csöndben kell maradni és nem lehet fényképezni sem. Mikor kimentünk azt mondták, hogy a világ összes nyelvén tudnak a templomról tájékoztatót adni. Természetesen rögtön mondtam, hogy akkor kérnék egy magyar példányt, de azt sajnos nem tudtak adni ( tehát a világ összes nyelve nem pontos kijelentés). Talán majd legközelebb.

Ezután egy krisnás templomot is megnéztünk, szintén mezítláb és szerencsére mint minden szenthelyre ide sem kellett pelépőt fizetni. Beszélgettem egy kicsit egy krisnás fiúval hindiül, meg is volt lepve, hogy beszélem a nyelvet. A templom maga nagyon szép, és a kis füves területekkel  és vízeséssel egy liget hangulatát idézi. Kinyönyörködve magunkat a látványban egy cukrászdaszerűségbe mentünk. Azért mondom szerűségnek, mert nem csak édességeket lehet kapni, hanem szendvicseket és leveseket is. Én például paradicsomlevest ettem, ami nagyon finom volt. A földszinten pedig a pultokban rengeteg indiai édességet árulnak. A kedvenceim az ezüstös édességek, így vettem két és fél deka pisztáciás barfit, ami tulajdonképpen egy nagyon finom kockákra vágott ezüsttel bevont édességfajta.

Visszaérve a szállásunkra elmentem zuhanyozni. Mondhatom kellemesen csalódtam, mivel a zuhanyzót ugyan férfiak, nők közösen használják, mégis tisztább volt, mint a fürdőszoba két személyre az agrai kollégiumi szobában. Kedves ismerősöm húga engedett nekem vizet a vödörbe, és megmutatta, hogyan lehet minden cuccot feltenni a törölközőtartóra. Miután mindent elrendeztünk, elment, én pedig neki álltam magamra merni a vizet a vödörből egy műanyag bögrével, indiai stílusban. Őszintén szólva nekem nagyon tetszik ez a módszer, ugyanis kevesebb vizet használok, mert nem folyik a víz feleslegesen, és ugyanolyan kényelmes is, mint zuhanyrózsával zuhanyozni.

Másnap reggel az orvosi menzán tipikus indiai reggelivel kezdtem a napot, ami krumplis paráthát jelent indiai tejes teával. Reggeli után én és orosz barátnőm meglátogattuk Delhiben lakó magyar ismerősömet. Két órát töltöttünk a néninél, miközben hol magyarul, hol barátnőm kedvéért angolul beszélgettünk. Számomra nagyon jól esett az otthontól ilyen messze a családomon kívül mással is az anyanyelvemen beszélgetni. Kisebb harapnivalóval és teával is megkínált minket, és miközben várakoztunk, a lánya esküvői fényképeit nézegettük. Látogatásunk végén körbevezetett minket a házban, ahol nagy örömömre, minden szobában van egy kicsi emlékeztető Magyarországról; egy térkép, faliszőnyeg, terítő, egyebek. Miután elköszöntünk a nénitől, elgyalogoltunk a legközelebbi metróállomáshoz, hogy visszamenjünk a kórházhoz. Már az állomás fedetlen részén is tömeg volt, de csak akkor tudatosult bennünk igazán, hogy nem tudunk metróval menni, mikor felérve(Indiában hol az út felett, hol a föld alatt megy a metró) megláttuk a kasszák előtt kígyózó sorokat. Ezután telefonhívások sora következett, hogy egyeztessünk, hol találkozunk. Miután megtaláltuk egymást, hármasban indiai barátunkkal autóriksával a Qutub Mínárhoz mentünk. A torony a nevét az építtetőjéről, Qutubuddin Aibak szultánról kapta. Szerencsére itt az indiai diákigazolványnak köszönhetően kedvezményt kaptunk. Belépve a kapun az ellenőrzés után megláttuk a zöld parkban a csodaszép arab kalligráfiával díszített minaretet. A torony mellet nem csak gyönyörű, díszesen faragott építmények romjait csodálhattuk meg, de itt található Asóka király nem rozsdásodó oszlopa is. Miközben gyönyörködtünk a mogul és maurja kor építészetének remekműveiben, ismét többen fotót akartak velünk készíteni, de miután azt mondtuk, hogy csak 200 vagy 1000 rúpia ellenében pózolunk, gyorsan letettek erről.

Ezután egy európai stílusú étterembe mentünk, ahol én ínycsiklandóan finom minesztrónét és tiramiszut ettem, majd orosz barátnőmmel visszamentünk a kórházba a cuccainkért, majd visszajöttünk Agrába. Ennyit erről. 

(Ez még szeptemberben volt.)Ma elmentünk megnézni Fatehpur Szikrít. A buszpályaudvarig riksával mentünk, majd onnan busz vitt minket Szikríbe. A busztól gyalog felmentünk a dombon, majd egy merdek lépcsőn, hogy megnézzük Szalim Csistí sírját. Szalim Csistí egy szúfi szent, aki többek között azért imádkozott, hogy Akbar mogul uralkodónak fia szülessen. Az uralkodó kívánsága teljesült, így hálából a szent zarándokhelyén felépítette Fatéhpur Szikrí városát. Felérve a bejárathoz, az arab kalligráfiákkal gyönyörűen díszített Buland Darvázához le kellett vennünk a cipőnket, és rögtön 2-3 férfi jött oda hozzánk, hogy a sírhely körül kísérgessenek minket. Mindent megmutattak, sőt le is fényképeztek a gépünkkel, hakértük őket, beszélgettek velünk, és ami a legjobb volt, hogy elkergették mellőlünk a kéregető gyerekeket. A fehér márványból készült sírépítmény csodálatos látványt nyújt, az áttört márványrácsozattal, és a falba vésett Korán idézetekkel. A sírhelyet vörös homokkőből készült árkádsor veszi körül, ahol muszlim nők és férfiak sírjai találhatók. A túra végén, miután mezítláb végig sétáltunk a vizes köveken, önkéntes kísérőink arra próbáltak rávenni minket, hogy minél többet költsünk márványból faragott csecsebecsékre, dobozokra. Miután kellően sok pénzt költöttünk, kikísértek minket a bejárathoz, és egy indiai 14-15 év körüli fiút megbíztak, hogy kísérjen minket a „szellem város” bejáratához. Természetesen nekünk itt is többet kellett fizetni, mint a belföldieknek. (még szerencse, hogy Szalim Csistí sírjánál nem kell fizetni)Kísérőnk nem jöhetett be velünk, így néhány hasznos tanáccsal látott el minket mielőtt bementünk, mint hogy ne hagyjuk, hogy fényképezkedjenek velünk, különösen a férfiaknak ne, mert a közös fényképen pózolás ürügy a tapizásra. Belépve a több tucat palotát, többek között a Páncs Mahalt is magábafoglaló szintén vörös homokkő komplexumba megértettük, mi is az a szellemváros. A palotákban a bámészkodó turistákon kívül semmi jele emberi jelenlétnek, és nyoma sincs az egykori fényűzésnek pompának, csak az üres, de ugyanakkor szépen megmunkált pavilonok sejtetik, hogy egykoron itt virágzott az uralkodói élet. A csupasz palotákban mászkálva, a belső udvarba érve egyszer csak gyerekek serege vett körül minket pénzt és csokit kéregetve. Ahogy egyre szétszéledtünk, a gyerekek követtek minket, noha nem adtunk nekik semmit, sőt orosz barátnőm közölte velük, hogy a csokitól rossz lesz a foguk, mire elkerekedett szemmel bámultak ránk. Akárhova mentünk, jöttek utánunk, kértek minket, hogy fényképezzük le őket, majd az elkészült remekművet rögtön meg is kellett mutatni. Ha megálltam és lehajoltam, hogy egy kis gyerekkel beszéljek, rögtön kiváncsi indiaiak tömege vett körül. Mohón hallgatták, ahogy megpróbálok hindíül egy két dolgot megtudni a kicsiktől, mint hogy hányévesek, mi a nevük. Mint szerintem mindenhola világon, a kicsi gyerekek itt sem mernek beszélni a nagyokkal, és csak mosolyognak és a testvérük vagy az anyukájuk mögé bújnak. Mire felálltam, addigra barátnőm eltűnt a szemem elől, de szerencsére hamar megtaláltuk egymást. Az indiai látogatók számára mi voltunk a filmsztárok . Mindegyikük kérdezte, hogy lefényképezkedhetnek-e velünk, honnan jövünk, hol tanulunk hindíül. El voltak ragadtatva, hogy külföldiekként ilyen jól beszéljük a nyelvet. Miközben bebarangoltuk a palotákat és fotókhoz pózoltunk, szakadt az eső, és egy óra múlva sem állt el. Még szerencse, hogy ez már csak a monszun vége volt, de még így is annyira esett, hogy gyakorlatilag nem úton, hanem kisebb folyómedrekben gyalogoltunk vissza a buszhoz. Ennyit erről.

 Tegnap gondoltam, hogy a szombat esti filmnézés előtt még veszek egy zuhanyt. Nyitom a csapot, semmi nem történik, se az egyikből, se a másikból nem jött víz. Szerencsémre szemfüles barátnőm még megtöltött egy vödröt, amíg még volt vizük. Mikor egy 5 percre náluk visszajött a víz, átkéredzkedtem hozzájuk mosakodni. Beszappanozni még be tudtam magam, de lemosni már csak úgy sikerült magamat, hogy a vödörből merítettem vizet. Fél kilenctől ugyanis az összes szobában megszűnt a víz és reggelig nem is jött vissza. Még szerencse, hogy a probléma csak estig tartott és ma már rendesen van vizünk. Igaz ezzel csak egyszer volt eddig gond, viszont a szünet összesen hosszabb volt, mint az eddigi áramszünetek együttesen.

Itt ugyanis az áramszolgáltatás az egyik legmókásabb dolog. Ha naponta 10-szer nincs áramszünet, akkor valami nem stimmel. Van, hogy egy másodpercre, van hogy percekre, van hogy fél órára megy el az áram. Ez leginkább este és a nagy melegben zavaró. Este rendszerint vacsora közben megy el az áram, napközben pedig, mint már említettem, a zúgás hiánya és a ránk zúduló hőség jelzi az áramkimaradást. Ennyit mára.

 Kezdem megszokni az állandó ventilátorzúgást, ami legalább lefogja a többi zajt. Egyik nap hajnalban ugyanis lekapcsoltam a ventilátort, aminek köszönhetően felerősödtek a kinti zajok. Halhattam reggel 5-kor a müezzin imára hívását a hangszóróból, filmdalt hindiül, rikácsoló madarakat és dudáló járműveket. A napközbeni zajokat nem halljuk, mert a ventilátorzúgás és a tanárok hangja elnyomja őket. Az estét és az éjszakát pedig a szintén a ventilátor, a kintről behallatszó szokásos, szüntelen dudálás, csörömpölés és a különböző állatok hangja tölti be. Amik a nap bármelyik szakában szintén hallhatók, azok a felettünk elzúgó repülők, és olyan hangosak, hogy az az érzésünk, épp hogy nem súrolják az épületet. 

Két napja pedig Ráma ás Szítá esküvője alkalmából pedig esténként kacsák hápogásához és bak macskák nyávogásához hasonló hangú dudák és dudás kocsik hangja zengi be a várost. Az utcákat fehér, narancs és sárga vásznakból készült sátrak szegélyezik, és az utcákon Ráma és Szítá képével díszített kapukat és hatalmas cifra műanyag palotákat állítottak fel. Az  utak mentén árusok lepedőkre kirakva árulják portékáikat és zeng a város a felvonuló tömeg zajától és a szokásos dudálástól. Van itt minden mint a bucsuba: lehet kapni ékszereket, fogkeféket, cserepeket, poharakat, tányérakat, háztartási kellékeket, ékszereket, műanyag buzogányokat, plakátokat, műanyag virágokat, édességeket, gyümölcsöket.

Mivel a forgalmat rendőrök irányítják és egyes utcák le lettek zárva, kerülő úton mentünk vissza a kollégiumba. Riksásunk egy fényárban úszó utcán vitt végig minket, ahol a fákon és az épületeken lévő égősorokból álló  díszkivilágítás a  Budapesten lévő  karácsonyi 100-szorosa volt, és minden sarkon zene szólt  a hangszórókból. A rengeteg  méterenként lelógó fénysor látványa letaglózott minket. Sajnos fényképeket nem csináltam. Ennyit erről.

 Itt a szanszthánban elég egyhangúan étkezünk. Minden nap ebédre jut valami főtt zöldségköltemény, lencse, rizs, chapati, uborka, hagyma, paradicsom. Ez egy hétig jól is hangzik, de minden nap 8 hónapig, már kicsit sok a jóból. Pláne, ha még vacsorára is ezt kapjuk. Időnként a kínálatba a tészta is bekerül, szintén zöldségekkel. Reggelire pedig tejes teát kapunk, valami ropogtatni valóval, vagy lekváros, vagy vajas kenyérrel. Hús (csirke) és tojás egyáltalán nem kerül az asztalra.Érdekes módon az ételek alig vannak fűszerezve, mindig meg kell sóznom őket, hogy legyen valami ízük.

A szanszthánon kívül egyenlőre egyszer ettem kint, mint már említettem, azok viszont az itteni ételekkel szemben olyannyira erősen fűszeresek voltak, hogy egyfolytában égették a számat, és kicsit a gyomromat is megviselték.

Szerencsére, mint már említettem, Agrában is vannak a tescohoz hasonló, de kisebb szupermarketek, valamint egyik kollégiumi társam felfedezett egy Atlantic Food nevű boltot, ahol európai ételeket lehet kapni. Az ember ezeknek a boltoknak köszönhetően egy kis megszokott, otthoni ízt csempészhet az étkezésbe joghurttal, sajttal, majonézzel, a kefirhez hasonló dahival, csokoládéval, kekszekkel, teákkal és gyümölcsökkel, sőt még tojással  és húsos finomságokkal is. Gyümölcsökből, mint mindenből széles a választék. Lehet kapni narancsot, mosambit ( "zöld narancs"), ananászt, gránátalmát, almát, guavát, és még rengeteg fajta gyümölcsöt. Amit tapasztaltam, hogy a narancsfélék kevésbé lédúsak, és papajából jó érett narancssárga húsút kell venni, mert az éretlennek nincs az a jó kis édeskés íze.

Most pedig a második témáról pár szót. Tegnap a Hindusztán nevű napilapban újabb cikk jelent meg rólunk, miszerint énekelve tanulunk hindiül. Az írás apropója, hogy egyik összejövetelünkön egy kis kórusba összeállva elénekeltük a Mérá jútá he jápáni című híres, közkedvelt indiai filmdalt. Erről a cikkről még nincs másolatom, de ami késik, nem múlik. Ennyit mára. 

Jelentem, benne vagyok a Hindusztán című napilap mai számában, mint az egyik külföldi diák, aki idejött tanulni. Hát nem óriási? Fényképem is van, noha nem túl előnyös, de ott vagyok egy indiai újságban, és ráadásul egy oldalon egy híres indiai színésszel (Ritik Rósan) készült hirdetéssel. Kiváncsi vagyok, hányan olvasták el a cikket itt Agrában. Ráadásul sikerült szereznem egy eredeti példányt a rólam is szóló cikkből. Akit érdekel, elküldöm a cikkről készült fényképet emailben. 

Egyébként ma egész nap fél percenként áramszünet volt, ami nem zavaró, amíg nem negyedórás az áramkimaradás. Ma ugyanis nagyon meleg volt, 42 fok és a ventilátorok nélkül folyt rólunk a víz. Az ember leizzad, majd visszajön az áram, minden visszakapcsol, és a hirtelen nagy huzat miatt én már meg is fáztam. Egész nap mennek a ventilátorok, még éjszaka is, különben megsülünk. Viszont onnan tudom, hogy itt az ősz, hogy éjszaka annyira hideg van, hogy ma úgy döntöttem, miután ki hitte volna, de arra ébredek, hogy fázom, hogy előveszem a thermo takarót, amit még a szupermarketben vettem. Ennyit mára.

Első sorban a társaság miatt. Csak úgy repül az idő. Minden nap van suli, de minden nap legalább egy óra elmarad, aminek mi diákok csak örülünk. Minden kedden és csütörtökön kis találkozót tartunk, ahol mindenki szabadon felléphet a saját kis produkciójával. Én már mind a három alkalmon részt vettem, sőt a tegnapi műsornak én voltam a felkonferálója. Az elején akadtak kisebb gondjaim, de időközben belejöttem. A műsor végén egy dalt adtunk elő, amiről videó is készült. Mi lányok énekeltünk, egy fiú pedig harmóniumon kísért minket.

Iskola után pedig újabb ismeretségekre tettem szert orisszai lányok személyében. A kollégium előtt mentek el, rájuk köszöntem, ők pedig visszaköszöntek. Mikor meglátták a hennát a kezemen kérdezték, hogy hol és mennyiért csináltattam, mire mondtam, hogy drágán és a Rádzsá kí Mandirban(ez egy piac Agrában). Azt mondták ne törődjek semmivel, legközelebb csak jöjjek hozzájuk és ők ingyen megcsinálják, sőt meg is tanítanak rá. Beinvitáltak az ő lakrészükbe, és leültettek az egyik szobába. Majd 5 perc múlva átmentünk egy másik szobába, kérdezgettek, jókat nevettünk, beszélgettünk. Megkérdezték, mikor lesz az esküvőm és hogy eljöhetnek-e, hogy jókat egyenek igyanak. Mondtam, persze, miért ne. Megkérdezték nem kérek-e teát, sütit, bármit. Amin egy kicsit aggódtam, hogy teljesen idegen, de nagyon-nagyon kedves lányok között ülök, viszont a cuccom tőlem öt méterre a másik szobában volt(nem tűnt el semmim). Fél óra múlva mondták, hogy még van egy szoba, amit nem láttam, és azt is meg kell néznem. Így hát felkeltem az ágyról és átmentem velük a másik szobába. Kérdezték, hogy érzem itt magam, mondtam hogy jól, csak hiányzik a családom, meg a magyar ételek. Meséltem az ételekről, jót nevettünk a kedvenc témámon, a közlekedésen. 

Mondhatom, mi itt a külföldi koliban luxus körülmények élünk, mert míg nálunk két személyre jut egy fürdőszoba és a szobánk is nagyobb, addig náluk 10 személy használ egy fürdőt.Mesélték, hogy náluk még a majmokkal is kell küzdeni, mert bemennek a szobákba és mindent elcsennek, ami megtetszik nekik. Szerencsére a ruhákat vissza lehet szerezni, de csak miután a majmok megunták. Egyik nap az egyik majom ellopott egy ruhát, és a fejére tette, mint egy kendőt szokás. 

Mikor elköszöntem az indiai lányoktól, azt mondták, ha itt unatkozom, csak menjek át hozzájuk nyugodtan, bármikor szívesen látnak. Ennyit mostanra.

 Még szombaton eldöntöttük orosz barátnőmmel, hogy vasárnap ketten el megyünk a Rádzsá kí Mandir nevű bazárba bevásárolni és másnap így is tettünk. Vasárnap délután 2-kor riksát fogtunk és elmentünk a beszerző körutunkra. Nagyon jól éreztük magunkat, mivel mindketten szinte ugyanazokért mentünk, volt időnk megvárni a másikat. Vettünk körömlakkot, karkötőket, ruhát és még a kezünkre is hennáztattunk. Egy órát kell száradnia a masszának a kezünkön, majd utána le lehet dörzsölni és még egy-két óráig nem érheti víz. Mikor friss narancssárga, majd estére, másnapra bebarnul és egy két hétig marad a bőrön.A vásárláshoz érdemes tudni a nyelvet, mert a hindit beszélőkkel kedvesebbek az eladók, és esetleg kevésbé tudják átvágni embert. Egyenlőre még nincs akkora gyakorlatunk az árak becslésében és az alkudozásban, de gyakorlat teszi a mestert. Szerencsére egyébként az árak itt jóval alacsonyabbak, mint a többi zsibvásárban és nagyon jó dolgokat lehet kapni, méghozzá egész olcsón. Míg egyik boltból a másikba mentünk, az út közepén egy sereg indiai nagy zajos felvonulással Ganésát ünnepelte, és közben színes porokkal dobálták egymást. A legaranyosabbak a kisgyerekek voltak, mert mikor a teherautón állva megláttak és én rájuk mosolyogtam és integettem nekik, ők szélesen visszamosolyogtak és visszaintegettek. Ennek az ünnepnek a végén egyébként a Ganésa szobrot a folyópartig kísérik, majd a folyóba téve a szobor elsüllyed és feloldódik.

Hazafelé udvarias és kedves hindu riksásunkkal pedig a vallásáról, a szanszkrit és a hindi nyelvről beszélgettünk. Ennyit mára

Szombaton reggel 7:00-kor riksával mentünk az agrai erőd vonatállomásra. Az állomáson ugyan van felüljáró, de mondhatni azok, akik a síneken kelnek át, kevesebb veszélynek teszik ki magukat, szemben a felüljárón közlekedőkkel, mivel fent esetleges majomtámadásra számíthat a gyanútlan utazó. Mialatt vártunk a vonatra, megfigyelhettük, hogy két nő hogyan söpri fel maradéktalanul a peronokat, eltüntetve minden szemetet, amit az emberek eldobálnak. A legmulatságosabb dolog számunkra, két nagy jégdarab volt, amit egyszer csak valaki otthagyott a peron szélén, majd negyed órával később elvitte.Egy óra várakozás után a helyi érdekű vasúttal utaztunk tovább másfél- 2 órát Bharatpurba, ami egy kisebb város Rádzsaszthánban.Eredetileg szerettünk volna megnézni egy nemzeti parkot, de mivel sokalltuk a belépőt, ezért inkább bementünk a közeli közparkba egy kicsit megpihenni, elmerengeni. Sikertelen kísérletnek bizonyult, ugyanis épp egy csapat indiai iskolás is ott volt, akik állandóan szó szerint a sarkunkban voltak, és úgy néztek ránk, mintha valami égi jelenségek volnánk (nem vicc). Ezután két csoportra oszlottunk, és az én csoportommal megnéztük a helyi múzeumot, ami egy egykori gyönyörű rádzsput palotában helyezkedik el. Az épület tetején fedett pavilonok állnak, melyekről kitűnő kilátás nyílik a városra. Eddig is tudtam, hogy jól éltek a rádzsput fejedelmek, és hogy milyen gyakran üldögéltek ezeken az árnyékos hűs teraszokon, de most végre személyesen is megtapasztalhattam a nyugalmat, és a pazar kilátást. Most ugyan a város nem túl szép, de gondolom az akkori időben másképp nézett ki. Maga a tárlat össz-vissz két teremből állt, melyek egykori királyok holmijait, fegyvereit tartalmazták, többek között egy korai bicskát is. Ellentétben a victorinox bicskákkal ennek a négy funkciós darabnak viszont fából van a nyele. Miután kellőképpen kinézelődtük magunkat, és eleget fényképezkedtünk, ideje volt enni valami rendeset. Egy kis étteremnél álltunk meg, ahol mi voltunk az egyetlen vendégek. Az étkező egy csempézett alagsor volt asztallal, székekkel és a mindenhol elmaradhatatlan ventilátorokkal. Rendeltünk spenótos sajtot, tandoori csirkét, és valamilyen kenyérlepényt, de itt mindenben annyi fűszer volt, hogy minden falat égette a számat. Érdekes módon viszont a csirke kevésbé volt fűszeres, mint a spenótos sajt. Mindenesetre örültem, hogy végre két hét húsmentes ízetlen szansztháni menza után csirke és sajt ízét érezhettem a számban. Ebéd után még kicsit tekeregtünk a városban a különböző bódék és üzletek között. Az indiai utcai árusok nagy része matracokon ül vagy fekszik, ami nem hasonlít az otthoni eladói magatartáshoz, viszont amint belép az ember, készségesen a rendelkezésére állnak. 

Miután befejeztük a nézelődést, indulás előtt még megnéztük Gangá templomát, amit épp akkor nyitottak ki. Ezután már riksásunk egyenesen a vonathoz vitt minket. Az állomáson nem kellett sokat várni, de a vonat út 2 óra helyett több mint 3 és fél óra volt. Nem csak a hosszú utazás, és az öt méterenkénti 10-30 perces várakozás volt a fárasztó, hanem az is, hogy időközben a helyiek először csak bámultak minket, majd elkezdtek faggatni a házassági szokásainkról és az ételeinkről. Számomra kényelmetlen volt ez a vonatút, mert az embert megbámulják és nem lehet elférni, mert szűk helyre össze kell tömörülni. Valamint amint az ember felállna, hogy kicsit kinyújtózzon és megmozgassa magát, rögtön 5 másik ember akarna a helyére ülni. Végül miután 40 percet vesztegelt a vonat a miénktől eggyel előbbi állomáson, átszálltunk az arra jövő másik vonatra, és így este fél 8 helyett 9-kor már el is hagytuk az állomást, hogy riksát fogva visszamenjünk a kollégiumba. Megérkezve be kellett írni magunkat a jegyzőkönyvbe, hogy itt vagyunk, miközben az őr megkérdezte, miért jöttünk ilyen későn. Erre én azt válaszoltam, hogy mert a vonatok ilyen lassan jönnek Indiában, mire csak nevetett. Ennyit mára.

 Már tegnap és ma is volt rendes tanítás, ami azt jelenti, hogy fél 11-től fél 5-ig egy helyben ülünk a teremben és hallgatjuk 6 db 50 perces órán keresztül a különböző tanárokat hindiül.Két óra között mindössze annyi szünetünk van, amíg a következő tanár meg nem jön.Ki-ki pontos, ki-ki késik. Minden tanár más stílusban beszél. A kedvencem a beszédgyakorlat tanárnő, mert őt értem a legjobban, és az ő óráján  bármiről lehet beszélni és nem kell írni. A nyelvtan tanárnő és az irodalom tanár úr egész mondatban diktálják le a mondandóikat, az írás tanárral jegyzetelünk, a nyelv- és irodalomtörténet tanár pedig fénymásolatokat és egy kupac könyvet oszt ki tanulni valónak. Az utolsó óra a legjobb, mert az minden nap más. Hétfőn egy kedves mosolygós tanár úr jött be és elmesélte, hogy milyen volt tavaly a szanszthán az ő vezetése alatt. Ő volt a felelős mindenért, amiből elege lett, így idén leadta az egészet és most csak tanít. Ellátott minket hasznos tanácsokkal a kinti mászkálással kapcsolatban és megvilágította annak okát is, hogy miért őriznek minket ilyen szigorúan. 

Ma az utolsó órán egy közös beszélgetős órát tartottunk a tanárokkal közösen, ahol bárki előadhat bármit, amihez csak kedve van. Tanáraink mondták, hogy ezen az órán nincsenek tanárok diákok, csak előadók és hallgatók. Ez egyfajta klubdélután minden kedden és csütörtökön, ahol megismerhetjük egymás kultúráját. Ma halhattuk Bulgária és Örményország himnuszait, versszavalatokat, én pedig a Kis gömbös című népmesét olvastam fel. Nagyon örültem, mert utána délután és este is odajöttek gratulálni. Azoknak is tetszett, akik nem annyira tudnak hindiül. Az egyik tádzsik lány például mondta, hogy nem értette a mese szövegét, de nagyon az előadásmódom miatt nagyon tetszett neki. Mások,akik értették, azoknak pedig a szöveg is tetszett. Egy szóval mondhatni, osztatlan sikert arattam. 

Még egy jó dolog mára, hogy beköltöztem egy másik szobába, egy olasz lányhoz, így már nem vagyok egyedül. A szoba jobb mint az enyém, leszámítva, hogy az erkélyre csak az ablakon keresztül tudunk kimászni, mivel az ajtó ne mozdul. Az egyik villanykapcsoló elromlott ugyan, de be lehet csukni a fürdőszoba ajtót,  és egy csodálatos rajz díszíti a bejárati ajtónkat. Este két portugál lány érkezett a régi szobámba, és mint kiderült, be lehet csukni ott is a fürdőszoba ajtót, csak fölül erősen meg kell nyomni. Annyiból szerencsésebbek, hogy mivel már egy hetet ott voltam, már ki lett takarítva, mielőtt megérkeztek, és nekik egyenlőre ezzel nem kell törődni. Viszont az új szobámban mindkét szekrény jó állapotban van, és a falak se annyira koszosak, így emellett a szoba mellett döntöttem.Ennyit mára.

Ma néhányan tanítás helyett elmentünk a rendőrségre. A szanszthánban vártunk a sofőrre fél órát, majd lementünk és beültünk 8-an az autóba a 7 helyre. Csak mentünk és mentünk, majd kb. fél óra múlva megálltunk, hogy tankoljunk, majd ismét fél óra múlva, hogy fényképet készítsenek rólunk. Betereltek minket egy fotós boltba, ahol lementünk az alagsorba, ahol a fotós megkért minket, hogy a fénykép előtt töröljük meg az arcunkat, mert különben nagyon fényleni fog. Egyesével leültünk, beállítottak minket, volt világítás, és az egész nem vett többet igénybe, mint 5 perc. De ez csak a művelet eleje volt. Néhányan felmentünk, hogy fizessünk az extra fotókért, amiket az internethez és a telefonhoz kértünk. Mikor fizettünk, visszaküldtek minket lentre, hogy ott várjuk meg míg elkészülnek a képek. Hogy elüssük az időt, beszélgettünk,viccelődtünk, és a lányok kérdezték, hogy mondják magyarul a különböző üdvözlési formákat. Közben a bolt tulajdonosok pedig néha szóltak hindíül, hogy még egy kicsit várni kell, kérdezték honnan jöttünk, hogy érezzük itt magunkat. Következő állomásunk a rendőrség volt, ahol felmentünk az emeletre, követve a szanszthán ügyintéző emberét. Ott leültünk, és mindössze annyit kellett tennünk, hogy odaadjuk az útlevelünket, és várni míg elkészülnek. Mikor minden megvolt, visszavittek minket a szanszthánba. Az egész művelet, utazással együtt 2 órát vett igénybe.

Útközben ismét megcsodálhattuk a töménytelen mennyiségű embertől, járműtől  és kosztól hemzsegő Agra látványát. Itt az emberek dugó esetén nem két-két sávban állnak, hanem gyalogos, lovas kocsi, biciklis riksa, autóriksa, motor, teherautó és autó egymás hegyén-hátán áll és mindenki nyomja a dudát. Útközben örömmel tapasztaltuk, hogy vannak ugyanolyan boltok, mint otthon, itt is árulnak különböző alkoholokat, amiket mi is ismerünk. Nagyon örültem, mikor megláttam a Reebok, a Samsonite, és American Tourist feliratokat, bankokat, ahol pénzt válthatunk, ismerős telefonszolgáltatókat :Vodafone, Uninor=indiai Telenor, ismerős italplakátokat, és az ismerős autómárkákat. Errefele a legelterjedtebb márka a TATA, a Hundai, a Suzuki és a Toyota.

A boltok nagyon érdekesek. Első látásra nem túl bizalomgerjesztőek és lepusztultnak tűnnek, mivel kívül sok a por és a szemét. De belépve az ember egy teljesen hétköznapi boltban érzi magát, ahol ugyanúgy vásárolhat, mint otthon. Sajnos ma nem vittem magammal a fényképezőgépemet, pedig lett volna mit fényképezni. Ahogy az úton nagy a tömeg, úgy a boltokra  is az elképesztő zsúfoltság jellemző. Az utcákon az alsó szinteken  különböző dolgokkal megrakott bódék és butikszerűségek sorakoznak. Itt nincsenek üres, kihalt utcák, minden tele van emberekkel. Ennyit a „regisztrációs kirándulásról”.

Ebéd után neki álltam kitakarítani a szobámat, amennyire csak tudtam. Leszedtem a pókhálókat, letöröltem a port a szekrényekről, polcokról, felsöpörtem,  felmostam, lemsotam az alsó ablkokat, és kitakarítottam a fürdőszobát is. Mindez kb. két és fél 3 órát vett igénybe. A „nagy” takarításból alig látszik valami, de én legalább tudom, hogy mennyivel lett tisztább a szoba, mivel a vödörben a víz fekete volt. Takarítás után különösen jól esett a vacsora, pláne, hogy mióta megsózóm az ennivalómat, azóta többet  is meg tudok enni belőle, mert a só kicsit elnyomja az indiai fűszerek ízét, és így az ízek  othonosabbak. Vacsorára a szokásos a rizs, chapati és egy vagy két szószos zöldség keverék. Ma dál és cukkini volt, a cukkini pedig különösen finomra lett elkészítve, remélem később is csinálnak. Vacsora után pedig lezuhanoztam a tisztább fürdőszobámban és átmentem a lányokhoz beszélgetni és filmet nézni. Még mindig egyedül vagyok a szobámban, aminek kezdem meglátni az előnyeit. Nagy gyakorlatot szerezhetek a takarításban, de akkor amikor nekem van kedvem hozzá. A dolgaimat odateszem, ahova csak kedvem tartja. Hátrány, hogy mindent egyedül kell megvennem és minden takarítás rám marad. Újabb előny, hogy úgy rendezem be a szobát, ahogy csak akarom.Ennyit mára.

Ez egy igen mulatságos téma Indiában. Itt a kollégiumban, ha bármi problémánk van, lemegyünk a földszinti irodába, majd mondja a férfi az asztal mögött, hogy üljünk le, mondjuk el mi a probléma. Ezzel még nincs is semmi gond. Meghallgatnak minket, majd mondják, hogy jól van, majd megcsinálják. Itt ha az ember nem kitartó és nem jár a nyakukra, akkor nem lesz semmi megoldva vagy elintézve. A szaszthánban pedig szintén ez a helyzet. Az embert ide-oda küldözgetik, mondják, hogy "jöjjön", "menjen oda", "majd lesz". Az ember csak vár és vár és vár... majd lesz valami.

Egyébként a napról. Délelőtt volt tanítás, már tudtuk, mikor hova kell menni, de egyenlőre a csoportbeosztás még nem történt meg. Ebéd után pedig szemfüles módon becsatlakoztam az ösztöndíjért futkározó lányokhoz, így ma megkaptam az ösztöndíjam, és még a küldözgetést sem kellett kiállnom.Ennyit mára.

Tegnap negyedóra egyezkedés után sikerült elérnünk, hogy kiengedjenek minket megnézni a Taj Mahalt.  Egyszerűen nem tudok betelni a közlekedéssel. Számomra annyira furcsa az elképesztő tömeg és az állando dudálás. Itt a záróvonal és a zebra nem jelent semmi, lámpa pedig nincs. Itt mindenki akkor és ott megy, ahol tud. Mindenhova riksával mentünk, mivel ez a legegyszerűbb, és legolcsóbb, már ha az ember tud alkudni. Én még egyenlőre nem próbáltam ki magam, mivel közülünk egy nagyon kedves lány mindent elintézett helyettünk. Kiraktak minket a Taj Mahal bejáratánál, majd onnan gyalog mentünk tovább. Mivel íd napja volt, gondoltuk, ingyen bemehetünk. De nem így volt. Egy burmai fiúnak és a kedves "ügyintéző" lányunknak sikerült megszerezni a jegyeket belföldi áron. Azonban korán örültünk, mert az ellenőrzésen már nem tudtunk átmenni. Beszélhetünk mi akármilyen jól hindíül, bizonyos okok miatt nem tudjuk eladni magunkat indiainak. Így aztán az a lehetőség maradt, hogy a Jamuná túlpartjáról nézzük meg az épületet. Riksásaink némi alkudozás után kézségesen el is vittek minket a túloldalra. Ott megint kiszálltunk és egy csapat külföldi lány és néhány fiú megindult a folyó fele, ami nem kis feltünést keltett. Előny, hogy rajtunk kívül nem voltak turisták, senki nem lökdösött minket, nyugodtan nyönyörködhettünk a látványban. Kis vártatva egy kisebb csapat fiú jelent meg, akik nagyon kedvesen mosolyogva felajánlották, hogy lefényképeznek minket a gépeinkkel, mi pedig éltünk az alkalommal. Miután megköszöntük a szívességet, azt mondták, ne törődjünk semmivel, csak élvezzük, hogy itt vagyunk. Ezután elmentünk megnézni a "Baby Taj"-t, amit azért hívnak így, mert hasonlít a közelben levő Taj Mahalra. Itt is megpróbáltunk belföldi áron bejutni, de mivel itt sem sikerült, a csapat ketté oszlott: akik bementek a külföldi árért, és azokra, akik kint várakoztak. Jómagam az előbbibe tartoztam. Bent gyönyörű látvány tárult elénk. Ez csak egy kis ízelítő volt a mogul síremlékek csodálatos világából, de már ez is lenyűgözött. Fényképezkedtünk, sétáltunk, csodáltuk a fehér márványberakásokat és mezítláb futkároztunk a !tűzforró! kövön, mert az emelvényre csak cipő nélkül lehetett felmenni. Kifelémenet pedig leültünk egy padra, ahol ismét összeálltunk a csoportképekhez. Egyszer csak néhány fiú jött oda lefényképezni minket, mintha csak látványosságok lennénk. Kedves vezetőnk meg is jegyezte, hogy csak akkor fényképezhetnek le minket, ha fizetnek érte. :)

Innen kicsit nehezebb volt továbbjutni, mivel a riksások elkezdtek elégedetlenkedni. A csoport megint ketté oszlott, és végül fél óra alkudozás és vitázás után sikerült megegyezni. Minket elvittek a szuper marketbe ("Easy day"), a többiek pedig a Sanjay PLace-re mentek. Ez a szuper markat annyiban különbözik a többitől külsőre, hogy meg kell küzdeni a szemtelen, kéregető gyerekekkel, és hogy őrök őrzik a bejáratot. Errefele mindenhol lehet találkozni gyerekekkel, akik pénzt akarnak, de határozottan nemet kell nekik mondani és rájuk kell szólni. Mikor nagy nehezen bejutottam, nyugalom és a légkondi hűs fuvallata fogadott. Az eladók kedvsek, és olyannyira segítőkészek, hogy ha az ember keres valamit, nem csak megmondják merre menjen, hanem oda is kísérik, és az árut a kasszánál még be is csomagolják. Mikor megköszöntem a segítséget, az eladónő azt mondta, nem kell, hiszen ez a munkája. Egy szóval, ahogy mindenütt, itt is vannak kedves és nem kedves emberek.

Hazaérve pedig este végre kimoshattam a ruháimat és kiteregethettem őket. Ennyit mára.

Nos a szanszthánon kívül továbbra sem mentem sehova, mivel csak holnap mehetünk ki az épületből. Hiába, mi ránk lányokra nagyon kell vigyázni. Szóval az oktatásról: 10:30-kor kezdődik, 13:00-14:00 ebédszünet, utána 16:30-ig vannak az órák, kivéve ma, mert ma ebéd után már nem kellett visszamenni.Úgy tűnik ez a hét kissé kaotikus marad, mivel egyenlőre még nem vagyunk beosztva csoportokra, úgyhogy összvissz annyira lettünk külön választva, hogy van egy teljesen kezdő és egy haladó csoport. Az első óra egy beszédgyakorlat óra volt, majd miután a tanárnő végzett, egy szó nélkül kiment. Na jó elköszönt, de egyébként nem mondott semmit, hogy mi lesz a következő óra, vagy egyebet. Pár perc múlva bejött a következő hölgy és elkezdett beszélni a helyesírásról, a nazális hangokról és a hindí ábécéről. Ezután az óra után senki nem jött be, hanem az egyik örmény lány szólt, hogy át kell menni a kezdők termébe. Nem volt már sok szabad hely, de szerencsére nekem és két lánynak még volt szék, így nem kellett áthoznunk a másik teremből. Egy kedves bácsi olvasta fel a neveket éppen mikor bejöttünk. Az egyetlen baj az volt, hogy az állandó ventillátor zúgástól nem hallottam a nevem. A névsorolvasás után a a hindí nyelv családfájáról volt szó, és meg kellett ismételni minden szót. Még az órán kiderült, hogy a tanár úr  ismeri Négyesi Mária tanárnőt, hiszen az ő diákja volt '86-ban Delhiben. Óra után ebédelni készültünk, mire megkérdezte hogy a magyarok is éhesek-e mert hát az ország neve is ezt jelenti :D (hungry- Hungary). Ebéd után nem volt tanítás, és mint megtudtam holnap egyáltalán nem lesz. Remélem holnap lesz időnk kimenni a városba kicsit körülnézni.

Egy kicsit a zajokról és a környékről: esténként elalvás előtt hallom az utcáról beszűrődő éneklést, dudálást, reggel pedig nem madár csicsergésre ébredek, hanem madár rikácsolásra. Először nem tudtam mi ez a kattogó magas hang, de most már úgy tűnik, hogy valami madárféle kehet.  Vannak más állatok is amik megfordulnak, például egyik reggel egy mókus mászkált a teraszomon. Már láttam gekkót is, és eddig minden vacsora után találkoztam egy gyíkkal a lépcsőn felfele menet. A gekkót csak egy pillanatra láttam, de azért sikerült megkülnböztetnem a gyíktól, mivel a gekkónak inkább zöldes-sárgás színe és görbülő farka van, a gyík pedig homok színű, és a farka egyenes. Sajnos vannak kellemetlen látogatók is, ilyenek a szúnyogok, és a mindenféle apró bogarak. A kollégium területén csupa zöld növény van és őrök őrzik az épületet. Első este érdekes módon egyetlen szúnyog sem csípett meg, tegnap este azonban egy megcsípett, egy másikat pedig sikerült lecsapnom. A további csípések elkerülése végett megpróbáltam feltenni az ágy fölé a szúnyoghálót, több kevesebb sikerrel.

Sajnálatos módon a víz nem valami jó. Az ízét kezdem megszokni az ivóvíznek, de a csapvíz amivel fürdök, borzasztóan kiszárítja a bőrömet. Nem gondoltam volna, hogy valaha is szükségem lesz testápolóra, de most úgy tűnik itt az ideje beszerezni egyet.

Érdekes módon az embereket itt semmi nem zavarja. Még a kollégium területén is érezni lehet azt a hihetetlen nyugalmat és beletörődést, ami az indiai emberekből árad. Akivel csak beszéltem, mindenki azt mondja vegyem könnyedén, nyugodjak meg, legyen szó bármiről. Nos igyekszem felvenni ezt a hozzá állást, mivel közérzetjavító hatása van annak, ha az ember nem aggódik folyton valamin. Ennyit mára.

 Reggel igencsak rosszul voltam. Nos a fürdőszoba lepukkant, de azért meg lehet vele barátkozni. Reggeli után elmentem az intézetbe, ahol elsőként a regisztrációs papírokat kellett kitölteni, majd meg kellett írnom a tesztet. Ebédre már jobban lettem, ettem  paradicsomot, rizst és csapatit. Ma még nem volt tanítás, de már találkoztam a lektorommal, aki otthon tanított az egyetemen. Ez nagyon jól esett, mivel segített rúpiát váltani és megnyugtatott. Délután a suli után visszajöttem a koliba, és apának köszönhetően rácsatlakoztam az internetre, és ma már tudtam is beszélni a családdal. Ma már nem vagyok annyira magányos. Az ivóvíz a közösségi szobában van kék tartályok formájában, a konyha és a közösségi szoba pedig egymás mellett van. Az ember nem tud leülni az internetes szobába anélkül, hogy ne lenne itt valaki, ami azért jó, mert mindenki vigasztal, és mindenkivel lehet ismerkedni. Mindenki segít mindenkinek. Ennyit mára. 

2011.08.28

Nos, hogy ez a bejegyzés, miért egy nappal később került fel, annak az az oka, hogy tegnap sehogy sem tudtam felcsatlakozni az internetre. 

Jelentem, megérkeztem egy darabban, tegnap az Indira Gandhi reptérre. A reptér nagyon tiszta és kulturált, ami a kollégiumi szobákról már nem mondható el, de erről később. A reptéren mindenki mosolygott kedvesek voltak, és nagyon örültek, hogy hindíül beszéltem hozzájuk. Az egyetlen negatívum számomra az volt, hogy amikor elindultunk keresni a csomagjainkat, akkor egy látszólag nagyon kedves férfi megmutatta hogy hol vannak a csomagjaink. Ezzel még nincs is semmi gond, de utána kérdezte halkan, hogy van e pénzem. Nos ennek nem szabad felülni, még ha adunk is pénzt, csak nagyon keveset szabad. Ahogy útitársam frappánsan megfogalmazta, az emberben kell lennie egy egészséges bizalmatlanságnak. 

A reptérről taxival vittek minket Agrába. Kint vártak minket a reptér előtt, és háztól házig vittek minket.Ez 6 óra autó utat jelent, hála a jó égnek egy légkondival felszerelt autóban. Ami szembetűnő volt az út közben, az az elképesztő szegénység, a lazaság és a közlekedési káosz. Azon gondolkodtam, hogy én képtelen lennék megtanulni vezetni ebben az országban. A sofőrünk 5 percenként nyomta a dudát, az úton pedig mindenféle jármű közlekedik, a biciklitől kezdve, a riksán, a teherautón, motoron át, a hétköznap személyautókkal bezárólag. Vannak légkondicionált buszok, rácsos ablakú buszok, fekete taxik, és ezek mind egymás hegyén-hátán, de nem volt semmilyen közlekedési baleset, és szerencsére egy tehén sem feküdt ki az út közepére. Végül megérkeztem a hindí szanszthánba (hindí nyelvi intézet), ahol a kapunál aláírattak velem egy könyvet, hogy ki vagyok, mikor érkeztem, egyéb. Ezután segítettek felvinni a cuccom egy szobába, ahol később kiderült számomra, hogy már nincs helyem, mivel ketten vannak a szobában, és a szobák csak két személyesek. Ami rám tört, az az elképesztő magány volt, mivel minden lány aki már itt lakik elment vásárolni a városba. Így vártam, hogy valaki visszajöjjön. Szerencsére nem kellett sokat várnom. Mikor a lányok visszajöttek, közösen találtak nekem egy üres szobát és segítettek átvinni a cuccaimat is, így én is elfoglalhattam a saját kuckómat. Rögtön egy csomó lány gyűlt körém és kérdezte, hogy vagyok, bármi problémám van, szóljak nekik. Az egyik bolgár lánytól kaptam ágyneműt, berendezkedtem, kicsit lemostam a tükröket. Ezután már otthonosabb lett a szoba és így már kevésbé éreztem magam egyedül. Nagyjából ezek voltak az első délután történései.

Kedves olvasók!

Íme életem első blogjának első bejegyzése. Néhány szót magamról: harmad éves indológus  hallgató vagyok az ELTE bölcsész karán. A tananyagot röviden így lehetne jellemezni: minden,ami India (nyelv, kultúra, művészet, történelem). Különösen a nyelv és a kultúra ismerete előnyös, ha oda utazunk, hiszen mi is másképp nézünk arra a külföldire, aki  a mi nyelvünkön szól hozzánk. Kultúrális példának említeném az indai emberek állandó fejrázását. Nos, ha függölegesen ide-oda ingatják a fejüket, az arrafele legjobb ismereteim szerint IGEN-t jelent, míg a vízszintes fejrázás NEM-et.

Ez a blog arra szolgál, hogy leírjam tapasztalataimat és élményeimet, amikkel gazdagodom indiai utam során.

Enyhén szólva izgulok, mivel holnap indul a repülőgép. Előre láthatóan április 30-áig az agrai központi hindí nyelvi intézet és a lánykollégium lesz a főhadiszállásom. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy milyen lesz ott lakni, tanulni, utazni, egy szóval ott élni. Ennyit mára.