Első, második nap...

Mivel díváli alkalmából indiai barátunk meghívott bennünket a családjához, orosz barátnőmmel hétfőn este 7 körül a már ismerős Tadzs Expresszre szálltunk, és kicsivel este 10 után meg is érkeztünk Delhibe, a Nizámuddin vonatállomásra. Ott már indiai barátunk várt minket, majd elmentünk vacsorázni, majd az A.I.I.M.S. korház kollégiumában aludtunk. Miközben a szobához sétáltunk, kosárlabdázó fiúkat láttunk, mire elfogott a vágy, hogy felmenjek a pályára, és megpróbáljak kosarat dobni. Másnap mivel csak délután indult a vonat barátunk családjához Barélibe, délelőtt metróval elmentünk megnézni a Csattarpur nevű templomegyüttest. Mint minden szent helyen, itt is beadtuk a cipőnket megőrzésre, és mezítláb jártuk be az egyik templomot. Az egyik oltárnál még egy szent védő fonalat is kötöttek a csuklónkra, ami védelmül szolgál a rossz dolgokkal szemben. Miután minden részt körbejártunk, amit csak lehetett, cipőnket visszavéve átmentünk az út túloldalán lévő templomokhoz, de ezekbe nem lehetett bemenni, csak kívülről láthattuk őket. A templomjárástól megérkezve jegyet váltottunk a Delhi Hart nevű szuvenír piacra, és itt én panír(sajt) paráthát ettem paradicsom levessel. Az ebéd befejeztével visszamentünk a kollégiumba a cuccainkért, majd kimentünk az állomásra. A vonatra felszállva, hiába volt foglalt jegyünk, azzal kellett szembesülnünk, hogy 3 üres hely helyett minimum hatan ülnek a helyünkön, persze egytől-egyig férfiak. Indiai barátunk azonnal felállította őket, minket és a cuccokat pedig bepaszírozott az így felszbadult helyre. Miután sikerült elhelyezkednünk, következett az öt óra rémálom, amit még az ellenségemnek sem kívánok. Én azt hittem, ha otthon a buszokon egymás hegyén állnak az emberek, az már tömeg. Tévedtem, ugyanis Magyarországon még a legtömöttebb busz is üresnek tűnik az indiai vonatokhoz képest. Az emberek itt tényleg szó szerint egymást tapossák, és minden megállónál még 10 ember akar felszállni, és fel is száll. Ami számunkra felfoghatatlan rejtély, hogy a különböző ropogtatni valókat, innivalókat,levest és teát hordó emberek mégis képesek közlekedni az egész vonat területén. Szintén érthetetlen, hogy mindenki megpróbálja bestócolni a csomagját a polcra. Az nem érdekli, hogy ott már nincs hely, és a csomagja két perc múlva rá fog esni valakire, ő akkor is felteszi oda, és persze, ahogy a nagy könyvben meg van írva, két perc múlva a csomag már nincs a helyén. Egy kislányt, hogy ne a földön aludjon, megpróbáltak a két űlés közötti részen, a csomagjaink közé betámasztani, de mikor a fáradságtól a földre esett, egy nő rázta fel, majd újra felállították és neki döntötték a csomagoknak . Ez így ment még kétszer, majd a harmadik alkalommal ahogy a kislány elengedve magát lecsúszott a padlóra, a feje a lábamra esett, de szerencséjére senki nem keltette fel, és így azt hiszem a sötétben kicsit tudott aludni. Utazás közben hol megkönnyeztem siralmas helyzetünket, hol pedig magyar repp számokat hallgatva nevettem, mivel a reppek témái tökéletesen egybevágtak a helyzetemmel. Úgy éreztem, már soha nem lesz vége az utazásnak, de szerencsére nem sokkal este 10 után már megérkeztünk a végállomásra, Barélibe, és visszagondolva a vonatútra, már csak nevetek rajta, de azért nem szeretném mégegyszer átélni. Megérkezve az állomásra, barátunk nővére és édesapja fogadott minket, és elkísértek minket az autóhoz. Indiai barátunk öt éve először járt otthon a szülővárosában, de azért ő vezetett a házig, édesapja és nővére útmutatásával. Az utcákon járva megdöbbenve láttuk, hogy indiai barátunk helyleírása tökéletesen stimmelt, hiszen egy lélek sem volt az utcán és a város utcái patyolat tiszták! Befordulva a zöld övezetbe égősorokkal kivilágított házakat pillantottunk meg, majd a kis utcákon kanyarogva megérkeztünk a házhoz. Meglátva a díváli idejére felragasztott, házba vezető kis lábnyomokat, amik a hűtőhöz vezettek, kérdeztük, hol van Laksmí, mire barátunk nővére megfordult, és azt mondta „Hát itt.” Ebből kiderült, hogy nevét az istennőről kapta. Pár perc múlva pedig a többi családtaggal is megismerkedtünk, és a nappaliban foglaltunk helyet a vacsora elkészültéig. Közben megcsodálhattuk indiai orvos barátunk festményeit és szintén orvosnak készülő húga művészi alkotásait. Barátunknak három húga és két öccse van, akik legidősebb húgot kivéve nem túl beszédesek. Vacsorára hagymás tojás rántottát kaptunk lágy csapatival és csirke ízt utánzó levessel, ami kicsit kocsonyás állagú volt ugyan, de ízlett mindkettőnknek. Miután megvacsoráztunk, megmutatták a szobánkat és következett a másnap estére felveendő szárik kiválasztása. A család nő tagjaival bevonultunk a szobába, és együtt válogattuk a szárikat, a csólikat(szári alá való rövid blúz) és szoknyákat. Végül barátnőm egy sötét rózsaszín, jómagam pedig egy sötét bordó mellett döntöttem. A sikeres szári választás után a család magunkra hagyott minket, mi pedig külön-külön elmentünk a fürdőszobába mosakodni.

Harmadik nap, Díváli...

Másnap reggeli tojás rántotta és csapati után bekéredzkedtünk a meleg vizes fürdőszobába hajat mosni, utána pedig barátunkkal és húgával, kocsival bementünk a városba vásárolni. Mivel a fehér nők nem túl gyakoriak arrafelé, a benzinkútnál való tankolás közben barátomat arról faggatták, hogy kik vagyunk, honnan jövünk. Elsőként az autót leparkolva utunkat a bazársorok felé vettük. A különböző bazárok közötti szűk helyen olyan sűrűn jöttek a motorosok, hogy nem győztük magunkat összehúzni, miközben a karkötők között válogattunk. Egyébként szerintem ki kellene tiltani az összes járművet a vásárló utcákból, de hát ez India, ahol mindenhol mindenféle járművel lehet közlekedni, legalábbis ők így gondolják. Vásárlás közben indiai barátnőnk alkudozott, mire be kellett látnom, nem tudok alkudni. Ő anélkül le tud alkudni az árból bármennyit, hogy azt mondaná, akkor máshoz megy megvenni. Ebből is látszik, hogy még gyakorolnom kell. Miután a megvettük a karkötőket, következő állomás a tüzijátékpiac volt, ahova ahol barátunk tömérdek mennyiségű rakétákon és más pirotechnikai játékokon alkudozott az árusokkal. Végül fél óra múlva után két nagy tömött szatyorral egy riksára négyen felülve az édességbolt felé vettük az irányt, és ott az én kívánságomra többek között barfit és guláb dzsamúnt vásároltunk. Számunkra megdöbbentő volt, hogy ez a város még nappal is maximum annyira zsúfolt, mint egy kisebb európai város, és még tiszta is. Ezt a várost látva arról álmodozunk, hogy bárcsak át lehetne költöztetni a szanszthánt Barélibe, mert ott sokkal jobb lenne a helyzet, mint Agrában. Már csak a hennázás volt hátra, majd a körút végeztével visszaindultunk a házhoz. Visszafele összefutottunk indiai barátaink barátaival, akik este át is jöttek benézni a családhoz. Hazafelé megálltunk a katonai épületek területén, ahol a csendes és legfőképpen tiszta utcákat látva nem is akartuk elhinni, hogy ez is India. Végig sétáltunk a harsogó zöld füvön, gyönyörködtünk a pálmafasorokban és hosszú üres utcák látványában. Elhatároztuk, ha elegünk van Agra koszos és rendkívül zajos utcáiból, akkor ellátogatunk Barélibe.

A házba visszaérve lepakoltunk, majd kis idő elteltével megvacsoráztunk és következett az esti készülődés a Díválira. Barátunk húga vacsorát készített nekünk, ami hosszú szemű rizs, karfiol, dál és csapati volt. Noha ezeket esszük a kollégiumba is, csapati és csapati között, dál és dál között igencsak nagy a különbség, és azt éreztem, hogy ilyen finomat már rég nem ettem. Annyira ízlett a vacsora, hogy a végén már a lágy csapatit ettem a finom, hosszúszemű rizzsel, mire barátom rábeszélt, hogy egyek hozzá karfiolt is. Vacsora után megkezdődött a készülődés, és megtudtam, mire valók a vízbe áztatott kicsi égetett agyagtálkák. A második húg gondosan felépítette az oltárt kezdve egy papírfüzér és egy Ganésát, Laksmít és Szaraszvatít ábrázoló kép falra ragasztásával. Majd egy alacsony asztalszerűséget csomagolópapírral borított be és erre kerültek az istent és istennőket ábrázoló képek és nagy illetve kis szobrok. Az étkező közepére egy szép nagy szőnyeg került, az oltár elé pedig a már említett kis agyag edényekből az óm szent szótag lett kirakva, majd orosz barátnőm is segített vattakanócokat sodorni a leendő mécsesekhez. A készülődés közepette a vendégek is benéztek egy pár perc erejéig, minek köszönhetően találkoztam egy magyar nővel, akivel néhány szót váltva kiderült, hogy mintha már láttuk volna egymást, sőt az is lehet, hogy otthon beszéltünk is csak nem emlékszünk rá. Miután minden vendég elment, barátnőnk segített felvenni a szárit, és a kis edényeket olajjal feltöltöttük, majd egyesével meggyújtottuk őket, és amikor orosz barátnőm véletlenül túl közel hajolt, a haja egy pillanatra lángra kapott, de szerencsére egy pár hajszála lett csak rövidebb, és nagyobb baj nem történt. Végső simítások befejztével következett a szertartás; az apa és a többiek mantrákat mormoltak és ártíkat énekeltek, miközben az anya megáldotta az istenszobrokat, ezáltal az isteneket, és megetette őket puffasztott rizzsel és cukordarabokkal. Majd a füstölővel az óramutató járása szerint körözve megáldotta az isteneket, majd egyesével megáldott minket is, és mi is púdzsáztunk az isteneknek. Miután befejeztük a szertartást, összeszedtük a mécseseket, és a lányok kirakták őket a ház körül és a házban is, és még a mi szobánkba is jutott kettő.

Az egész ünneplésnek két oka van, az egyik, hogy Ráma és Szítá Ajódhjába való hazatérésére emlékeznek. A nép, hogy a pár hazataláljon városszerte mécseseket gyújtott, és így mutatták meg királyuknak és feleségének a hazavezető utat. Ezért is hívják más néven ezt az ünnepet Dípávalínak is, mivel dípa hindiül mécsest jelent. A kis piros lábnyomok a padlón pedig Laksmínak segítenek, hogy a gazdagság és jólét istennője megtalálva a bejárást a házba, elhozza azt az ottlakóknak.

Ami viszont új hagyomány, és igencsak zajossá teszi az éjszakákat, az a petárdázás és tüzijátékozás. A szertartás után következett kisebb tagjainak kedvence, a csillagszórók és különböző tüzet okádó csomagok meggyújtása a tetőn. Én csak távolról szemléltem az eseményeket, de a többiek bátran gyújtogatták a pörgő, tűzköpő játékszereket. A kedvencem a szvasztika, ami ha meg lett gyújtva, pörögve váratlanul kétszer-háromszor szikrákat lövellve ki magából egy összefüggő tűzkört rajzolt ki. Miközben élveztük a tüzijátékozást feljöttek a szomszéd nénik és miután üdvözöltük egymást, édességekkel kínáltak minket. Kimondhatatlanul örültem, hogy részt vehetek egy indiai ünnepen és igazi családi hangulatban tölthetem. Végezetül barátunk és húga, Laksmí elvittek minket a közeli templomba, és útközben a lánnyal arról beszélgettem, hogy míg a katolikus vallás szigorúan szabályozott vallás, addig a hinduizmusban az istenek tiszteletét mindenki a saját szive joga szerint gyakorolja. Ha például ő úgy dönt, hogy nem púdzsázik az isteneknek, a családja nem kényszerítheti, hogy megtegye. A templomlátogatás után pedig a házba visszatérve mindannyian aludni mentünk, mert másnap hajnalban kellett kelnünk.

Utolsó nap...

Reggel előbb felkeltem, mint orosz barátnőm, így volt szerencsém megtekinteni, hogyan is készíti Laksmí azt az ínycsiklandóan finom tojásrántottát. Ami a legfurcsább, hogy a tojásokat ugyan egyben veri fel, de az adagokat viszont külön-külön önti a serpenyőbe és süti meg. Elfogyasztva az ízletes reggelit sajnos máris indulnunk kellett, így ölelésekkel és felejthetetlen élményekkel gazdagodva búcsút intettünk a családnak, és barátunk édesapja kivitt minket az állomásra. Szerencsére vissza Delhibe az AC CHAIR nevű osztályon utaztunk ahol a nagy, dönthető ülésekben a lehető legkényelmesebben utaztunk szintén 4-5 órán át. Megérkezve Delhibe, letettük a csomagjainkat a kollégiumban, majd egy-két dolog vásárlása után elmentünk ebédelni. Ezután barátunk visszament dolgozni a kórházba, mi pedig orosz barátnőmmel metróra szálltunk, hogy megnézzük a második mogul uralkodó, Humájún sírját. A bejáratnál indiai diákigazolványainkat elfogadták, így a nevetségesen olcsó indiai belépő árát kellett csak megfizetnünk. A sír területére két kapun át keresztül lehet bejutni, és a sír körüli gyönyörű és hatalmas zöld parkban kisebb sírok is találhatók, mint például az uralkodó felesége, Hadzsi Bégum, és kedvenc borbéjának sírjai, valamint a lodi dinasztia egyik tagjának,  Isza Khánnak a sírja. Keresztül sétálva a külső kerten, ahol a kisebb sírok vannak, a belső díszes kapuhoz értünk, aminek a belsejében egy kiállítás volt a mogul építészetről. Átlépve a kaput fantasztikus látvány tárult elénk a hatalmas zöld kert a sírkomplexum előtt zubogó szökőkút és a gyönyörű már jól ismert vörös homokkő és fehérmárvány ötvözte óriási mauzóleumban. Az emelvényre négy oldalt meredek magas lépcsők vezetnek fel, amelyeken felmászva és felérve a teraszra csodálatos kilátás nyílik a szépen rendben tartott, csatornákkal keresztezett, kisebb épületekkel  szegélyezett, üdén züldellő parkra. Sem a leírásom, sem a kertről készült képek nem tudják visszaadni azt a fantasztikus élményt, amit a síregyüttes látványa nyújt, ezt mindenkinek látnia kell a saját szemével. Az egyszerű díszítés, a nagy terasz, a hatalmas kert, a kenotáfium körüli tágas belső tér miatt, és hogy nincs olyan nagy tömeg,  az embert itt sétálva a szabadság és nyugalom érzése fogja el, ami meg kell mondjam, nekem így a kollégiumba bezárva már nagyon hiányzott. Öt percre leültünk a fák alatt, és csak élveztem a kertből áradó békét és csendet. Mivel időnk fogytán volt, ez után az öt perc után sajnos már mennünk is kellett vissza a kollégiumba, mert orosz barátnőm aggódott, hogy nem érünk vissza időben, és bár vonakodva, de beismerem, hogy joggal sürgetett.

Visszaérve a kollégiumba még gyorsan ittunk egy csájt, majd felkapva a cuccainkat elbúcsúztunk orvos barátunktól és riksával az állomásra mentünk. Visszafelé szintén AC Chair-re volt jegyünk, és noha a pontos helyünket nem találtuk meg, maradhattunk az osztályon, mert néhányrendőrt és egy-két utast kivéve a kocsi szinte üres volt. Útközben két férfi felszállt, és étellel  kínáltak benünket amit természetesen nem fogadtunk el, mivel Indiában az ember életébe kerülhet, ha nem fogadja meg a jól ismert „idegenektől ne fogadj el semmit” tanácsot. Én alvást színleltem, de orosz barátnőm olvasni kezdett és az egyik férfi elkezdte zaklatni őt. Észrevéve barátnőm hangján, hogy igen kelletlenül válaszol az intimszféráját semmibe vevő kérdésekre, én és a rendőr a védelmére keltünk, és leállítottuk a kellemetlenkedő férfit, aki megsértődve nem kis örömünkre még a kocsit is elhagyta. Az incidens után barátnőmmel a vonatút végéig beszélgettünk, majd megérkeve az állomásra riksát fogtunk, és visszajöttünk a kollégiumba. Ennyit erről.