Kis híján le kellett tennünk a Delhibe való kirándulásról. Hiába töltöttük ki az engedélykérő nyomtatványt, az őröknek szóló részt nem vágtuk le, így nem volt mit felmutatnunk. Orosz barátnőm káromkodni kezdett én pedig kétségbeesetten segítséget kerestem. Próbáltam felhívni a kollégium főnökét, de a nyomtatványhoz nem fértünk hozzá, mert be volt zárva az irodába. Egyébként az itt dolgozók rendszerint szerelni, javítani ebédszünetben jönnek, és mire vége a sulinak, az iroda zárva van, tehát panaszt tenni, bármit elintézni is csak jó esetben ebédszünetben lehet.
Visszatérve az engedélyre, a kollégium főnöke az én telefonomra nem válaszolt, de szerencsére orosz barátnőm odaadta a telefonját, hogy azon beszélhessek vele . Mikor végre válaszolt a hívásra, az őr füléhez nyomtam a telefont, majd ott a kapunál írtam egy rögtönzött engedélykérő lapot. Miután beírtuk magunkat a nagy piros könyvbe, kezdőthetett a nagy kaland.
Riksával az agrai Rádzsá kí Mandí állomásra mentünk ahol jegyet vettünk és megvártuk a vonatot. Várakozás közben vettünk kekszet útravalónak, amit a majom észerevétlenül ki is lopott a kezemből. Felszállva a Taj Expresszre helyet kerestünk magunknak, majd amikor jött a kalaúz, kifizettük a helyfoglalás árát is. Három órás vonatút után érkeztünk meg a Delhibeli Nizámuddin állomásra.
Másnap délelőtt elhatároztuk, hogy megnézzük a Lótusz templomot. Riksával elmentünk a metróállomásra, majd mielőtt jegyet vettünk volna, felhívtam indiai ismerősömet, mivel előzetesen beszéltünk róla, hogy találkozhatnánk, ha Delhiben járunk. A hívás után a templom helyett az A.I.I.M.S. állomásra vettünk jegyet, hogy az állomás kapujánál találkozzunk indiai orvos ismerősömmel. A metró Delhiben egy teljesen más világ, mint a kinti közlekedés. A jegy egy kék műanyag korong, belépés előtt külön sorba elosztva ellenőrzik a nőket és a férfiakat, mintha csak a reptéren lennénk. Leérve a metróhoz pedig olyan tisztaság és modernség látványa tárul elénk, hogy az az érzésünk támadt, nem is Indiában vagyunk. Az illúzió nem tartott sokáig, kiérve a metró területéről újfent kéregető gyerekekkel találtuk szemben magunkat. Várakozva ismerősömre, egyszer csak orosz barátnőm felismerte indiai tanárát, akinek legjobb tudomása szerint Oroszországban kéne lennie. A tanárúr is felismerte őt és beszélgetni kezdtek. Időközben orosz barátnőm bemutatott neki minket is, majd az én ismerősöm is megérkezett, sztetoszkóppal a nyakában. Gyorsan bemutatkoztunk, majd átvezetett minket a kórházon, az orvosok kollégiumába, ahol ő lakik a testvérével. Belépve a szobájukba találkoztunk a hugával és miután letettük a cuccunkat elmentünk ebédelni. Útközben egyfolytában mondta, hogy ne aggódjak, itt ő most az idegenvezetőnk, a fényképészünk és az orvosunk egy személyben. Egy kínai étteremben ettünk, jómagam csirkelevest rendeltem. Hála a jó égnek újdonsült indiai barátunk is szereti a csirkét és ismeri a jó éttermeket.
Ebéd után riksával mentünk megnézni a Lótusz templomot. Az épület nevét alakjáról kapta, és arról híres, hogy belül nincs semmilyen kép és az egész fehér márványból van. A koncepció ugyanis az, hogy ide bármilyen vallású ember jöhet és imádkozhat a saját istenéhez a saját maga módján. Mielőtt bejutottunk a templomhoz, mint minden szent helyen, itt is le kellett venni a cipőnket. A templomhoz közelebb érve kék borítású medencéket láttunk, amikben legszívesebben meg is mártóztunk volna, de nem tettük. A templom belsejében csöndben kell maradni és nem lehet fényképezni sem. Mikor kimentünk azt mondták, hogy a világ összes nyelvén tudnak a templomról tájékoztatót adni. Természetesen rögtön mondtam, hogy akkor kérnék egy magyar példányt, de azt sajnos nem tudtak adni ( tehát a világ összes nyelve nem pontos kijelentés). Talán majd legközelebb.
Ezután egy krisnás templomot is megnéztünk, szintén mezítláb és szerencsére mint minden szenthelyre ide sem kellett pelépőt fizetni. Beszélgettem egy kicsit egy krisnás fiúval hindiül, meg is volt lepve, hogy beszélem a nyelvet. A templom maga nagyon szép, és a kis füves területekkel és vízeséssel egy liget hangulatát idézi. Kinyönyörködve magunkat a látványban egy cukrászdaszerűségbe mentünk. Azért mondom szerűségnek, mert nem csak édességeket lehet kapni, hanem szendvicseket és leveseket is. Én például paradicsomlevest ettem, ami nagyon finom volt. A földszinten pedig a pultokban rengeteg indiai édességet árulnak. A kedvenceim az ezüstös édességek, így vettem két és fél deka pisztáciás barfit, ami tulajdonképpen egy nagyon finom kockákra vágott ezüsttel bevont édességfajta.
Visszaérve a szállásunkra elmentem zuhanyozni. Mondhatom kellemesen csalódtam, mivel a zuhanyzót ugyan férfiak, nők közösen használják, mégis tisztább volt, mint a fürdőszoba két személyre az agrai kollégiumi szobában. Kedves ismerősöm húga engedett nekem vizet a vödörbe, és megmutatta, hogyan lehet minden cuccot feltenni a törölközőtartóra. Miután mindent elrendeztünk, elment, én pedig neki álltam magamra merni a vizet a vödörből egy műanyag bögrével, indiai stílusban. Őszintén szólva nekem nagyon tetszik ez a módszer, ugyanis kevesebb vizet használok, mert nem folyik a víz feleslegesen, és ugyanolyan kényelmes is, mint zuhanyrózsával zuhanyozni.
Másnap reggel az orvosi menzán tipikus indiai reggelivel kezdtem a napot, ami krumplis paráthát jelent indiai tejes teával. Reggeli után én és orosz barátnőm meglátogattuk Delhiben lakó magyar ismerősömet. Két órát töltöttünk a néninél, miközben hol magyarul, hol barátnőm kedvéért angolul beszélgettünk. Számomra nagyon jól esett az otthontól ilyen messze a családomon kívül mással is az anyanyelvemen beszélgetni. Kisebb harapnivalóval és teával is megkínált minket, és miközben várakoztunk, a lánya esküvői fényképeit nézegettük. Látogatásunk végén körbevezetett minket a házban, ahol nagy örömömre, minden szobában van egy kicsi emlékeztető Magyarországról; egy térkép, faliszőnyeg, terítő, egyebek. Miután elköszöntünk a nénitől, elgyalogoltunk a legközelebbi metróállomáshoz, hogy visszamenjünk a kórházhoz. Már az állomás fedetlen részén is tömeg volt, de csak akkor tudatosult bennünk igazán, hogy nem tudunk metróval menni, mikor felérve(Indiában hol az út felett, hol a föld alatt megy a metró) megláttuk a kasszák előtt kígyózó sorokat. Ezután telefonhívások sora következett, hogy egyeztessünk, hol találkozunk. Miután megtaláltuk egymást, hármasban indiai barátunkkal autóriksával a Qutub Mínárhoz mentünk. A torony a nevét az építtetőjéről, Qutubuddin Aibak szultánról kapta. Szerencsére itt az indiai diákigazolványnak köszönhetően kedvezményt kaptunk. Belépve a kapun az ellenőrzés után megláttuk a zöld parkban a csodaszép arab kalligráfiával díszített minaretet. A torony mellet nem csak gyönyörű, díszesen faragott építmények romjait csodálhattuk meg, de itt található Asóka király nem rozsdásodó oszlopa is. Miközben gyönyörködtünk a mogul és maurja kor építészetének remekműveiben, ismét többen fotót akartak velünk készíteni, de miután azt mondtuk, hogy csak 200 vagy 1000 rúpia ellenében pózolunk, gyorsan letettek erről.
Ezután egy európai stílusú étterembe mentünk, ahol én ínycsiklandóan finom minesztrónét és tiramiszut ettem, majd orosz barátnőmmel visszamentünk a kórházba a cuccainkért, majd visszajöttünk Agrába. Ennyit erről.
