Szombaton reggel 7:00-kor riksával mentünk az agrai erőd vonatállomásra. Az állomáson ugyan van felüljáró, de mondhatni azok, akik a síneken kelnek át, kevesebb veszélynek teszik ki magukat, szemben a felüljárón közlekedőkkel, mivel fent esetleges majomtámadásra számíthat a gyanútlan utazó. Mialatt vártunk a vonatra, megfigyelhettük, hogy két nő hogyan söpri fel maradéktalanul a peronokat, eltüntetve minden szemetet, amit az emberek eldobálnak. A legmulatságosabb dolog számunkra, két nagy jégdarab volt, amit egyszer csak valaki otthagyott a peron szélén, majd negyed órával később elvitte.Egy óra várakozás után a helyi érdekű vasúttal utaztunk tovább másfél- 2 órát Bharatpurba, ami egy kisebb város Rádzsaszthánban.Eredetileg szerettünk volna megnézni egy nemzeti parkot, de mivel sokalltuk a belépőt, ezért inkább bementünk a közeli közparkba egy kicsit megpihenni, elmerengeni. Sikertelen kísérletnek bizonyult, ugyanis épp egy csapat indiai iskolás is ott volt, akik állandóan szó szerint a sarkunkban voltak, és úgy néztek ránk, mintha valami égi jelenségek volnánk (nem vicc). Ezután két csoportra oszlottunk, és az én csoportommal megnéztük a helyi múzeumot, ami egy egykori gyönyörű rádzsput palotában helyezkedik el. Az épület tetején fedett pavilonok állnak, melyekről kitűnő kilátás nyílik a városra. Eddig is tudtam, hogy jól éltek a rádzsput fejedelmek, és hogy milyen gyakran üldögéltek ezeken az árnyékos hűs teraszokon, de most végre személyesen is megtapasztalhattam a nyugalmat, és a pazar kilátást. Most ugyan a város nem túl szép, de gondolom az akkori időben másképp nézett ki. Maga a tárlat össz-vissz két teremből állt, melyek egykori királyok holmijait, fegyvereit tartalmazták, többek között egy korai bicskát is. Ellentétben a victorinox bicskákkal ennek a négy funkciós darabnak viszont fából van a nyele. Miután kellőképpen kinézelődtük magunkat, és eleget fényképezkedtünk, ideje volt enni valami rendeset. Egy kis étteremnél álltunk meg, ahol mi voltunk az egyetlen vendégek. Az étkező egy csempézett alagsor volt asztallal, székekkel és a mindenhol elmaradhatatlan ventilátorokkal. Rendeltünk spenótos sajtot, tandoori csirkét, és valamilyen kenyérlepényt, de itt mindenben annyi fűszer volt, hogy minden falat égette a számat. Érdekes módon viszont a csirke kevésbé volt fűszeres, mint a spenótos sajt. Mindenesetre örültem, hogy végre két hét húsmentes ízetlen szansztháni menza után csirke és sajt ízét érezhettem a számban. Ebéd után még kicsit tekeregtünk a városban a különböző bódék és üzletek között. Az indiai utcai árusok nagy része matracokon ül vagy fekszik, ami nem hasonlít az otthoni eladói magatartáshoz, viszont amint belép az ember, készségesen a rendelkezésére állnak.
Miután befejeztük a nézelődést, indulás előtt még megnéztük Gangá templomát, amit épp akkor nyitottak ki. Ezután már riksásunk egyenesen a vonathoz vitt minket. Az állomáson nem kellett sokat várni, de a vonat út 2 óra helyett több mint 3 és fél óra volt. Nem csak a hosszú utazás, és az öt méterenkénti 10-30 perces várakozás volt a fárasztó, hanem az is, hogy időközben a helyiek először csak bámultak minket, majd elkezdtek faggatni a házassági szokásainkról és az ételeinkről. Számomra kényelmetlen volt ez a vonatút, mert az embert megbámulják és nem lehet elférni, mert szűk helyre össze kell tömörülni. Valamint amint az ember felállna, hogy kicsit kinyújtózzon és megmozgassa magát, rögtön 5 másik ember akarna a helyére ülni. Végül miután 40 percet vesztegelt a vonat a miénktől eggyel előbbi állomáson, átszálltunk az arra jövő másik vonatra, és így este fél 8 helyett 9-kor már el is hagytuk az állomást, hogy riksát fogva visszamenjünk a kollégiumba. Megérkezve be kellett írni magunkat a jegyzőkönyvbe, hogy itt vagyunk, miközben az őr megkérdezte, miért jöttünk ilyen későn. Erre én azt válaszoltam, hogy mert a vonatok ilyen lassan jönnek Indiában, mire csak nevetett. Ennyit mára.
