Kedden végre megérkezett a magyar delegáció maradék két tagja is. A fogadtatás nem volt épp a legjobb, mivel elment az áram és víz sem volt, de legalább a saját nyelvünkön beszélhettünk egymással. Nagyon örültem, hogy végre van kivel beszélni magyarul, viszont az agyam teljesen kikészült, a hindi,angol és magyar közötti hirtelen váltásoktól, ami miatt a magyar lányokkal angolul, a többiekkel pedig magyarul akartam beszélni.
Miután a lányok berendezkedtek a nem éppen tiszta szomszéd szobában, és sikerült valamennyire kipihenni magukat, felvetették, hogy menjünk el megnézni szombaton a Tadzs Mahalt, és így is tettünk.
Ebéd után kimentünk a kapuhoz, riksát fogtunk, majd gyalog bementünk a fehér márvány könnycsepp bejáratához. Persze séta közben ismét el kellett küldeni az önkéntes idegenvezetőket és a riksásokat, akik el akartak vinni minket azon a pár méteren. A jegypénztárnál hiába mutattam az indiai diákigazolványomat, a pénztáros a külföldi árat mondta. Sebaj, kifizettük, és még ingyen cipővédőt is kaptunk, mivel a Indiában a szent épületek környékén nem lehet cipőben mászkálni. Mikor beálltunk a sorba, igen kellemes csalódás ért minket, mert nem kellett az indiai nők sorába beállnunk, a külföldi nők sora pedig üres volt. Itt következett a mágneskapu, a motozás, és a cuccunkat pedig olyan gondosan kutatták át, mintha csak a reptéren lettünk volna. A rendőrnő könyörtelenül kidobatott velünk, minden rágót, öngyújtót, édességet, csak a vizet tarthattuk meg.
Átesve az ellenőrzésen hármasban indultunk el a park felé. Felváltva fényképezkedtünk a Tadzs Mahal előtt magasodó drágakövekből kirakott növényi motívumokkal és kalligráfiával díszitett ejvános kapu előtt. Miközben pózoltunk, indiaiak serege sétált bele a fényképekbe, és hivatásos fotósok kérdezgettek, hogy nem akarunk-e fényképet csináltatni. Már azt a kis részt is hatalmas élmény volt látni, ami kilátszott a mauzóleumból a hatalmas bejárati kapun keresztül, de amikor átlépve a kapun az egész komplexum teljes valójában a szemem elé tárult, az szavakkal leírhatatlan. Némiképp rontott az összképen, hogy a paradicsomi kert telis-tele van indiai és külöldi turistákkal, és egy-egy fényképért 10 percet kell várni, hogy jó legyen a hely és senki ne sétáljon bele. Ahogy egyre közelebb sétáltunk a központi vízfolyás mellett, elfogott az izgalom, hogy tényleg itt vagyok és ez valóságos, megérinthetem és láthatom. Teljesen közelérve pedig alaposan szemügyre vehettem az utolsó négyzetmiliméterig gondosan és leírhatatlanul gyönyörűen kifaragott két mecsetet és a köztük a Jamuná partján álló márvány könycseppet. A mecsetek megszólalásig hasonlítanak, a sírépítmény minaretei pedig tényleg egy egész kicsit kifele dőlnek, ami megakadályozza, hogy egy esetleges földrengés esetén a minaretek a kupolára omoljanak. Hihetetlen, hogy az építettők mi mindenre ügyeltek századokkal ezelőtt, de hát mégiscsak az örökkévalóságig kell állnia az épületnek. Mielőtt belülről is megnéztük a mauzóleumot, leültünk egy padra és teljes nyugalomban szemléltük a túlparoto és a folyót, ami most egészen megfogyatkozott az aszály miatt. Az ejtőzés után beálltunk a sorba, majd bejutva egészen gyorsan bejutva a Tadzs Mahal belsejébe, alig láttunk valamit és még az őrök mondták is, hogy ne ácsorogjunk, hanem menjünk, hogy az utánunk jövők is lássák Mumtaz Mahal és Sáhdzsahán szarkofágjait. Miután kikeveredtünk a folyosókon keresztül, még nézelődtünk egy keveset, csináltunk egy-pár fényképet, majd búcsút intettem a Tadzs Mahalnak és kisétáltunk az óriási kapun, majd teljesen kimentünk a komplexumból. Még mielőtt riksát fogtunk betértünk egy kisebb szuvenír boltba, ahol egy nagyon kedves fiú volt az eladó. Kellemesen elbeszélgettünk, megjegyezte, milyen jól tudok hindiül, és mert ilyen jól beszéltem, meg mert nem akart átverni, annak ellenére, hogy külföldiek vagyunk, még kedvezményt is adott nekünk. Ezután riksát fogtunk és még hazamenet a Szandzsaj Place-en vettünk kábelt az egyik lánynak az internethez. Ennyit mára.
