(Ez még szeptemberben volt.)Ma elmentünk megnézni Fatehpur Szikrít. A buszpályaudvarig riksával mentünk, majd onnan busz vitt minket Szikríbe. A busztól gyalog felmentünk a dombon, majd egy merdek lépcsőn, hogy megnézzük Szalim Csistí sírját. Szalim Csistí egy szúfi szent, aki többek között azért imádkozott, hogy Akbar mogul uralkodónak fia szülessen. Az uralkodó kívánsága teljesült, így hálából a szent zarándokhelyén felépítette Fatéhpur Szikrí városát. Felérve a bejárathoz, az arab kalligráfiákkal gyönyörűen díszített Buland Darvázához le kellett vennünk a cipőnket, és rögtön 2-3 férfi jött oda hozzánk, hogy a sírhely körül kísérgessenek minket. Mindent megmutattak, sőt le is fényképeztek a gépünkkel, hakértük őket, beszélgettek velünk, és ami a legjobb volt, hogy elkergették mellőlünk a kéregető gyerekeket. A fehér márványból készült sírépítmény csodálatos látványt nyújt, az áttört márványrácsozattal, és a falba vésett Korán idézetekkel. A sírhelyet vörös homokkőből készült árkádsor veszi körül, ahol muszlim nők és férfiak sírjai találhatók. A túra végén, miután mezítláb végig sétáltunk a vizes köveken, önkéntes kísérőink arra próbáltak rávenni minket, hogy minél többet költsünk márványból faragott csecsebecsékre, dobozokra. Miután kellően sok pénzt költöttünk, kikísértek minket a bejárathoz, és egy indiai 14-15 év körüli fiút megbíztak, hogy kísérjen minket a „szellem város” bejáratához. Természetesen nekünk itt is többet kellett fizetni, mint a belföldieknek. (még szerencse, hogy Szalim Csistí sírjánál nem kell fizetni)Kísérőnk nem jöhetett be velünk, így néhány hasznos tanáccsal látott el minket mielőtt bementünk, mint hogy ne hagyjuk, hogy fényképezkedjenek velünk, különösen a férfiaknak ne, mert a közös fényképen pózolás ürügy a tapizásra. Belépve a több tucat palotát, többek között a Páncs Mahalt is magábafoglaló szintén vörös homokkő komplexumba megértettük, mi is az a szellemváros. A palotákban a bámészkodó turistákon kívül semmi jele emberi jelenlétnek, és nyoma sincs az egykori fényűzésnek pompának, csak az üres, de ugyanakkor szépen megmunkált pavilonok sejtetik, hogy egykoron itt virágzott az uralkodói élet. A csupasz palotákban mászkálva, a belső udvarba érve egyszer csak gyerekek serege vett körül minket pénzt és csokit kéregetve. Ahogy egyre szétszéledtünk, a gyerekek követtek minket, noha nem adtunk nekik semmit, sőt orosz barátnőm közölte velük, hogy a csokitól rossz lesz a foguk, mire elkerekedett szemmel bámultak ránk. Akárhova mentünk, jöttek utánunk, kértek minket, hogy fényképezzük le őket, majd az elkészült remekművet rögtön meg is kellett mutatni. Ha megálltam és lehajoltam, hogy egy kis gyerekkel beszéljek, rögtön kiváncsi indiaiak tömege vett körül. Mohón hallgatták, ahogy megpróbálok hindíül egy két dolgot megtudni a kicsiktől, mint hogy hányévesek, mi a nevük. Mint szerintem mindenhola világon, a kicsi gyerekek itt sem mernek beszélni a nagyokkal, és csak mosolyognak és a testvérük vagy az anyukájuk mögé bújnak. Mire felálltam, addigra barátnőm eltűnt a szemem elől, de szerencsére hamar megtaláltuk egymást. Az indiai látogatók számára mi voltunk a filmsztárok . Mindegyikük kérdezte, hogy lefényképezkedhetnek-e velünk, honnan jövünk, hol tanulunk hindíül. El voltak ragadtatva, hogy külföldiekként ilyen jól beszéljük a nyelvet. Miközben bebarangoltuk a palotákat és fotókhoz pózoltunk, szakadt az eső, és egy óra múlva sem állt el. Még szerencse, hogy ez már csak a monszun vége volt, de még így is annyira esett, hogy gyakorlatilag nem úton, hanem kisebb folyómedrekben gyalogoltunk vissza a buszhoz. Ennyit erről.